Lengyelországban, Wroclawtól nem messze fekszik a festői kis városka Bolkow. A gyönyörű, tiszta zöld vidék és az emberek végtelenül kedvesek és barátságosak. A társaságunk fantasztikusan jó volt, nagy volt az összhang és hihetetlen vidáman teltek a napjaink. Végre egy fesztivál ahol nem kell sehova se rohanni, szépen nyugodtan volt idő mindenre. Kényelmesen, paradicsomi környezetbe, medence partján kempingeztünk. Sgotha alias Virág beszámolóját olvashatjátok az alábbiakban kiegészítve néhány dőltbetűs gondolatommal. Idén, mivel Davina nem tartott velünk, rám hárultak a fotózás „örömei”. De mivel abszolút amatőr és tapasztalatlan vagyok, és az időjárási viszonyok sem voltak a legkedvezőbbek, ezért előre elnézést mindenkitől a nem túl fényes koncertképekért.



Július 25-én este vágtunk neki– Serial Killer (Timi), Nina, Wednesdayági, Geri, és én. Még Pesten, a Népligetnél megejtettünk egy gyors pofavizitet és fotózkodást a többiekkel is, akik a másik autóban utaztak (Emke, Louise, Niniel, Ági, és Ven).A mi kis csapatunk már jóformán indulás előtt elkezdte a bulit a szupermarketben, amikor bevásároltunk az útra, emiatt aztán lényeges késéssel tudtunk indulni a másik csapathoz képest. De nem volt semmi okunk aggodalomra, rengeteg időnk volt, ráértünk volna odaérni Bolkowba akár másnap estére is, ami tulajdonképpen a fesztivál „nulladik napjának” számított. Így hát kényelmesen haladtunk, az autóban a hangulat felhőtlen volt, ordított a Suicide Commando, leginkább a Cause of death: suicide (X-Fusion remix), egymás után százhuszonhatszor:) Csehországban, már a lengyel határ közelében igazán hangulatos ipartelepeket láttunk a hegyek között, lenne arrafelé mit fotózni, az biztos. Nem aludtunk egész úton szinte semmit, ment a szöveg meg a hülyeség, majd már Lengyelországban, úgy 20 kilométerrel célunk előtt kezdtünk elpilledni igazán.Odaérve Bolkowba, a kempingben újra felélénkültünk mindannyian – legalábbis arra az időre, míg elfoglaltuk a helyünket, felhúztuk a sátrunkat és berendezkedtünk.



Este átmentünk a Hacjenda Klubba, ahol először pincehűvös fogadott bennünket és futurepop. Amikor odaértünk, még alig lézengtünk, majd szinte pillanatok alatt megtelt a hely - hozzánk hasonlóan korán érkezett fesztiválozókkal. A zene kellemes elektró felhozatal volt, durvábbak és kevésbé durvák vegyesen, de csupa ismert, kedvelt számokat hallottunk. Ugráltam én is, míg fértem, s már nem fáztam egyáltalán. A Hacjenda innentől kezdve minden este tömve volt, míg tartott a fesztivál, mert ez volt az egyetlen afterparty-hely, mikor fent a kastélynál véget értek az utolsó koncertek. Másnap délelőttől kezdődően a kemping is folyamatosan benépesült, végre a dj is előkerült, akit már hiányoltunk a medence partjáról (most viszont nem azzal a mikrobusszal jött, amelynek hatalmas :Wumpscut: felirat díszeleg az elején…) Innentől kezdve majdhogynem nonstop szólt a zene a kempingben, s általában olyan zenék, amelyek az elektro-EBM-industrial közönségnek kedveztek, mi teljesen elégedettek voltunk a felhozatallal az idén is. Volt úgy, amikor azért nem tudtam elaludni egyből a sátorban, akármilyen fáradt is voltam, mert túlságosan tetszett a zene, s inkább arra füleltem:) Tekintve, hogy a dj inkább éjszakánként érezte magát elemében, csapatostól ugráltak a lengyel és német kollégák a medence körül. A kempingről már három évvel ezelőtt is egyhangúlag megállapítottuk, hogy az egész úgy fest, mint valami „dark paradicsom”, az emberek hiányos fekete öltözetben jöttek-mentek, vagy a sátruk előtt buliztak, tollasoztak, vagy úszkáltak a medencében.

Nem kellett semmiben sem hiányt szenvedni, olcsón meglehetett venni mindent a helyi „katicás Tesco”-ban, a Biedronkában, amit a kempingből egy kényelmes sétával könnyen meg lehetett közelíteni. Második délutánunk, beszélgetéssel, ismerkedéssel, a finom (lengyel sörökkel telt el. Elsétáltunk a városka főterére, ahol aztán ott is ragadtunk, de ezzel nem csak mi voltunk így. Mindenesetre éppen elegen voltunk ahhoz, hogy amerre csak néztünk, általában feketébe öltözött embereket láthattunk. Kisebb-nagyobb csapatokban lődörögtek ráérősen az egész környéken, üldögéltek az árkádok alatt, a lépcsőkön mindenütt, söröztek és beszélgettek, akárcsak mi. Magáról a városkáról ez a legelső életkép, ami eszembe jut, talán ez az egyik legjellegzetesebb látvány a fesztiválról (a koncertek helyszíne, a kastély mellett…)



Láttunk különböző ünnepi díszbe bújt egyéneket is – elárulom, hogy nekem az elvetélt menyasszony volt közülük az abszolút kedvencem, aki a gyomra tájékán vetélt el valami túlságosan piros temperát, legalább egy fél litert. Nem nagyon változott sok minden a városkában és környékén, azóta, hogy 2004-ben, első alkalommal ott jártam. Megvolt még a „Basztowa” nevű presszó is a főtéren – amit már három évvel ezelőtt is csak „bebaszodaként” emlegettek közülünk néhányan. A templomkertből viszont hiányoltam az egymás hegyén-hátán hortyogó megfáradt fekete ruhásokat. Ez a nap komolyabb programok nélkül telt, nem készültünk sehová, leginkább az erőnket tartalékoltuk.

Azért estefelé fölmentünk a várba, ahol a piercingshow előkészületei folytak éppen. Gyanítottam, hogy ez engem nem nagyon fog lekötni, szerintem túl hosszadalmasra is nyúlt. Először egy srácot húztak fel a magasba – a hátán, közvetlenül a bőrébe fűzött karabinerek segítségével, aztán egy lányt; s ellengedeztek ott egy ideig a levegőben, a srác közben az arcát is átszúrta egy kötőtűvel vagy bicikliküllővel, ha jól láttam. A zene viszont tetszett, ami mindeközben szólt. Később meguntam, elkezdtem sétálgatni, s a körülöttem előforduló arcokat nézegettem inkább, vagy pedig a cd-ket az árusok pultján. Az egyik lengyel lánnyal és sráccal – akik igazán érdekes neofolk cd-ket árultak – Zdzislaw Beksinskiről beszélgettünk, a pár éve elhunyt lengyel festőművészről, akinek nagyon szeretem nézegetni komor és rendkívül nyomasztó hangulatú képeit – miután az egyiket felfedeztem egy cd borítóján. A várfal mellett az egyik sarokba letámasztva találtunk egy koporsót – bár ahhoz túl kicsinek tűnt, amolyan S-es méretnek. Két szimpatikus lengyel fiatalemberrel (egyikükön Klinik póló) nagy derültség közepette azon tanakodtunk, vajon megkíséreljük-e kinyitni. Nem tettük, viszont másnap már nyitva volt, és rommá fotózták benne egymást a fiúk és lányok.

Virággal ellentétben engem nagyon is felcsigázott a piercing show, - bár az igaz,hogy egy kicsit tényleg elnyújtották - és lehetett volna rövidebb is. Elsőként egy szénné vart szimpatikus fiatalember került pellengérre, hegtetkókkal és fültágítóval, a hátán kampókkal felakasztva lebegett a magasba, pörgött, forgott, és baromira élvezte. Utána egy szintén tetovált, piercinges hölgyemény, mintegy egy kalitka szerűen a belső combjánál és a hátánál felfüggesztve himbálózott. A „porondmester” a szépen kidíszített kopasz fiatalember száján átszúrt tüskével, még a nyakába is akasztott egy kampót és azzal „hintáztatta” a leányzót. Számomra mindig megdöbbentő az ilyesmi. Úgyértem, valóban látványos - bár sokak szerint undorító - és fokozza az adrenalin szintet, de vajon mit érezhetnek ilyenkor? Mindig is kiváncsi voltam ennek a hatásmechanizmusára, talán lesz alkalmam egyszer valakitől megkérdezni. Végignéztem, érdekes volt.



Másnap este volt a már említett, várva várt Suicide Commando koncert is, és már kora délután felmentünk a kastélyba, mert volt előtte néhány más zenekar is. Mikor odaértünk, már javában tartottak a koncertek. Találkoztunk néhány ismerőssel, s mire kellő figyelmet tudtam biztosítani a Diorama-nak, épp belekezdtek egy olyan számukba a színpadon, amelyet ismertem is és régebben nagyon szerettem. Mindenesetre nagyon jólesett hallanom ezt is, meg egyáltalán a Diorama általánosan kellemes zenéjét.

A Diorama mindig kellemesen elringat. Fényes nappal nem igazán trú „szomorú szépzenét” játszani, és ez valóban kicsit illúzió romboló, de szegényeknek most sem jutott már esti időpont. Torben Wendt, az énekes itt is hozta a formáját. A közönség kb. ugyanannyi volt mint az Amphi fesztiválon, csak sokkal lelkesebb és aktívabb kivitelben. Beleadott apait-anyait, leugrott a színpadról is, és tett egy kört a rácsnál a közönség első soraihoz énekelve. Kellemes koncert volt.

Setlist: HLA, Synthesize me, Advance, Belle?, Erase me, The girls, Why

A következő zenekar az általam eddig még ismeretlen Pride and fall volt, akik ugyanazt a vonalat vitték tovább, mint a Diorama, csak méginkább finomítva. Kellemes arcú fiatalember volt az énekes, talpig feketében, ahogy illik; de sem rá, sem pedig a zenéjükre nem tudtam már odafigyelni kellőképpen, hisz egyre nőtt bennem a feszült várakozás, arról nem is beszélve, hogy mindeközben igyekeztem magamnak kiverekedni egy jó helyet, mire színpadra lép a Suicide Commando. Első sor, jobb szél, ennél beljebb már nem sikerült jutnom. Mellettem a fiatal lányok inkább tűntek Diary of Dreams-fanoknak, mint S.C.-s kollégáknak. Mi lesz itt később, ha majd kissé beleélem magam a koncertbe, jutott eszembe, mindenesetre elhatároztam, azon leszek, hogy a kordon kapja a legtöbbet, s ne pedig jobbról-balról ezek a kislányok. Ven valamivel közelebb volt a tűzhöz, ő középtájról integetett át nekem nagy vigyorogva. Azt hiszem, mindig a várakozás utolsó percei a legnehezebbek. Viszont ezekben az utolsó percekben általában már senkivel sem cserélnék a világ minden kincséért sem. Legfeljebb talán a mellettem állóval:) Utoljára 2004-ben láttam a Suicide Commandót, szintén a Castle Partyn, Bolkowban. Emlékszem, óriási hatással volt rám, s végig úgy éreztem, ennél jobb helyen és időben véletlenül sem lehetnék. Valami hasonlót vártam. A hangzást/megszólalást most is tökéletesnek találtam – még onnan az első sorból is. Hanem az kegyetlenül zavart, hogy a háttérvetítésből nem láttam semmit, mert ahhoz már eléggé oldalt álltam. A Dein herz meine gier a negyedik szám volt a sorban, - az első három nem okozott túl nagy meglepetést, hisz az X-20 boxban megjelent koncert dvd alapján tudtam, hogy körülbelül mire számíthatok. Hanem ez…! A dein herz egyik örök kedvencem a S.C.-től (mondhatni, „életmentő” darab volt annak idején számomra…) Szegény körülöttem álló lányok, innentől kezdve nem volt megállás! Nincs az a fáradtság! Legszívesebben még a kordont is magammal rántottam volna, amibe kapaszkodtam, ha éppen bírom. Talán csak a One nation under god újabb, lassabb – de nem kevésbé hangsúlyos és kifejező – változata közben nem vadultam, vagy pedig a Love breeds suicide kicsit a megszokottól nyugisabb előadása alatt – a koncerten leginkább az eredeti verzióra hasonlított, ahogy a 2000-es Mindstrip albumon megjelent annak idején. Három évvel ezelőttről a húzósabb előadásmódjára emlékszem, nekem az sokkal jobban bejött – mint ahogy az azonos című EP-n megtalálható kissé/vagy sokkal durvább remixek is jobban tetszenek az eredeti változatnál. Ezen kívül még egy ilyen régi számot játszottak a koncerten, mégpedig a Raise your god-ot (szintén a Mindstripről, és szintén egy nagy kedvencemet!)



Ha a legrégebbi számokról említést tettem, itt az ideje, hogy szót ejtsek a legújabbról is – Come on and hate me – amelyet ezen a koncerten hallottam először, de ezzel mások is így lehettek, mert ha jól emlékszem, itt mutatták be először. Nem okozott meglepetést számomra maga a dal, legalábbis abból a szempontból, amilyen erőteljes, ütős és gonosz darab volt, ugyanolyan jó, mint az eddigi kedvenceim a Suicide Commandótól. Azt hiszem, igazán ígéretes lesz a Suicide Commando legújabb albuma, már ha a többi dal is ehhez hasonló lesz (és miért is lenne rosszabb…?)Mindenképpen említésre méltó, hogy „hús-vér” dobos adta meg a koncert alapütemét – ahogy általában lenni szokott Suicide Commando koncerteken, s olyan pontosan ütött végig a srác, hogy talán aki nem látja, csak hallja, nem biztos, hogy rájön hogy nem gép; a hangszere is olyan erőteljesen, élesen szólt, ahogy azt a S.C. számai általánosan megkívánják.Johan Van Roy hozta a tőle már egészen megszokott formáját, az őrületes grimaszokat, eszelős vicsorgást; tőrbe csalt vadállat módjára járt-kelt a színpadon fel és alá éles fordulókkal, fültövön ütötte magát vagy a szívébe szúrt a mikrofonnal, messzire nyújtotta ki a nyelvét, majd őrült vigyorgással feszült láthatatlan keresztekre, a közönség pedig lelkesen ordított a számok között. A koncert végén, szíves visszainvitálásunk után megkaptuk még a Hellraiser-t is, bár ez akármilyen régi is (szintén Mindstrip, 2000), mégsem okozott meglepetést számunkra.

Ehhez igazából nincs mit hozzáfűzni, Virág tökéletesen lefestette a koncertet. Talán annyi, hogy itt sokkal jobb volt mind a hangzás mind a produkció, mint a WGT-n.

Teljes playlist: Bind, torture, kill; Menschenfresser; Conspiracy with the devil; Dein herz meine gier; Raise your god; One nation under god; Massaker; Love breeds suicide; Come on and hate me; Fuck you bitch; Hellraiser



Ezután a Diary of Dreams következett, de őket én már nem néztem. Inkább ettünk egy hamburgert Ágival lent az árkádok alatt, és kitárgyaltuk a Suicide Commandót. Majd némi erőgyűjtés után visszamentünk fel a kastélyba, hogy megkeressem Timit, ha vége a Diary of Dreams koncertnek. A végéig nem is merészkedtem túl közel. Később összefutottunk Johannal is a Suicide Commandóból, elég közvetlennek, szimpatikusnak tűnt.

Végre eljött a nap,hogy újra láthassam egyik legnagyobb kedvencem a műfajban, a Diary of Dreams-t. Megértettem a többieket, hogy nem akartak egy ilyen gyilkos, pörgős koncert után mint a Suicide Commando, letargikus lassú zenét hallgatni. Velük ellentétben én viszont teljesen át tudtam adni magam az élvezetnek. A DOD Emocionálisan és spirituálisan túlfűtött, tele búskomor, keserédes, „költői” töltettel. Nehéz szavakba önteni, amit élőben nyújt. A fokozódó vihar, a szél ereje, ami szorványossá varázsolta a füstöt és lengette a színpad esőponyváit mind hozzájárultak a misztikus atmoszférájához, ami tökéletesen illik a DoD zenéjéhez. Adrian Hates csodálatos hangja átjárta a kastély szellemét. Igazi slágerparádé volt a legjavából. A hideg futkározott a hátamon pl. a Chemicals-nál, vagy a Traumtänzer -nél és a Butterfly Dance-nél. Leírhatatlan élmény volt. Persze a technika ördöge és az időjárási körülmények. mind ellenem dolgoztak, így nem sikerült egyetlen értékelhető képet se készítenem róluk.

Setlist: Rumours about Angels, Reign of Chaos, Chemicals, Psycho-logic, O'Brother Sleep, Soul Striper, Giftraum, Traumtänzer, Butterfly:Dance!, She, The Curse, Kindrom, Panik?

A színpadon közben már készülődött a következő zenekar (IAMX), ezen a napon ők voltak az utolsó fellépők. Elég fáradtak voltunk már hozzájuk, meg amúgy is elég sok gitárt használtak, így inkább visszaindultunk a kempingbe. Nem siettünk, és útközben megbeszéltük a nap eseményeit. Másnap már fényes délután fölmentünk a kastélyhoz, mert néhányan kíváncsiak voltak az Angelspitre kis csapatunkból. Az Angelspit nekem személy szerint nem nyerte el a tetszésemet. Meg kell mondjam, olyannyira nem, hogy körülbelül három perc múlva ott is hagytam (nem találtam semmi érdekeset a zenéjükben, a megjelenésük, külsőségeik pedig egyenesen kiábrándítóak voltak számomra…) Inkább jobbnak láttam felkeresni a Front Line Assembly merchandise pultját, bár ott se volt szerencsém, mert csupán óriási méretű cuccokat árultak, ahogy kiderült, miután gyenge angol tudásommal érdeklődtem. Később odajött Ven is, váltottunk pár szót, mire a leányzó meglepetten felkiáltott a merch-pultban – magyarul - , „ti magyarok vagytok?!” Na, volt nagy örvendezés. A lány elmondta, végigárulta az egész FLA turnét, és már nagyon hiányzott neki a magyar szó. Később odavittük hozzá a többieket is a csapatból, hadd beszélgessen velük is kedvére magyarul:)

Az Angelspitre már nagyon vártam, mivel még sosem sikerült őket élőben látnom. Az ausztrál cyberpunk duó mind hangzás, mind design tekintetében megállja a helyét, egy üde színfolt volt a Castle Party színpadán. Detonátorként robbantak be a Krankhaus elvetemült ápolói, semmi cécó, azonnal rázendítettek a kegyetlen ütemekre. Az egyetlen baj a korai kezdés és a napsütés, ami egy kicsit rombolt a feelingen. Destroy X szívdöglesztő, sexy piros vynil cuccban érkezett és Zoog sem maradt alul kinézet terén. Bőrcsíkokból készített lyuggatott extravagáns punk sérójával nagyon aktív volt, csakúgy mint a szintis. Nem lehetetett unatkozni az biztos. Energikus, 100% agyrombolásnak lehettünk részesei, szédületes tempót diktáltak, olyan nagyszerű nótákkal mint pl. a Vena Cava, vagy a Wreak Havoc.

Setlist: A La Mode, Elixir, Wolf, Sin, Bitch, 100%, Meat, Vena Cava, Maggot, Wreak Havoc



Ezután belenéztünk az NFD koncertjébe is, nos, ez tényleg nem nekünk való zene volt, viszont abban biztos vagyok, hogy a maguk nemében igazán jók lehetnek (a Fields of the Nephilim ill. a Nefilim volt tagjai zenélnek benne, hogyne lenne jó…) Az eső esett, mi pedig nagy vidáman léggitároztunk a sárban – még egy cseh Front Line-fan is csapódott hozzánk erre az időre. Barátkoztunk, örvendeztünk együtt az elkövetkezendő FLA koncertnek, és lődöztük egymást a fényképezőgéppel. Kissé el is fáradtunk ebben a viháncolásban; a Fading Colours koncertjét sajnálom, hogy kihagytuk, mert azt szerettem régen. A Legendary Pink Dots-ért már nem fájt a szívem annyira. Inkább ittunk, lemenekültünk a főtérre az árkádok alá a zuhogó eső elől (a barna sör jól csúszott a nagy izgalomra, a vodka pedig felmelegített. Időközben rájöttem, nem nagyon lehet megúszni a bolkowi látogatást ivás nélkül...) Később bizony ránk is fért, hogy visszamenjünk néhányan a kempingbe, hogy amennyire lehet, megszáradjunk és pihenjünk egy kicsit a sátrunkban a FLA koncertjéig.

folyt. köv....