Természetesen a depeCHe MODE elismert frontembere maga is majdnem kifutott az időből. A Milleniumot megelőző, érthető módon igen széles körű publicitást kapott dekadens és önpusztító életformájának zenitjén egy Los Angeles-i hotelszobában bekövetkezett túladagolás következményeképpen Gahan szíve szó szerint megállt. Az eseményt túlélve, s az életre még egy esélyt kapva eltökélte, hogy ami még hátravan, úgy szándékozik majd megélni, ahogyan annak előtte még csak eszébe sem jutott.

Mindezek után talán nem is annyira nagy meglepetés egy olyan lemez elkészítése, mely lerántja a leplet a rock & roll mitológiáról, feltárva így az alatta megbúvó hús-vér embert a maga sebezhető törékenységében. A Paper Monster debütáló szólóalbumon hallott, gúnytól átszőtt önvád és finom önarckép eltűnését egy elképesztően elszánt és őszinte, a Földet körbeölelő káosz tengerén értelmet kereső hangnem váltja fel. Különös módon az inspirációt [Dave] leginkább régi zeneszerző-társának, Martin Gore-nak tudja be, akivel viszonya néha kissé nyersen alakult, míg segített neki erőt meríteni önnön maga ily lírai módon való lecsupaszításához.

Gahan bevallja, „ezt az évek folyamán tanultam meg Martintól, aki az őt emberi kapcsolat céljából megközelítő emberekkel nem nevezhető éppen készségesnek, ám dalain keresztül számomra világos, honnan érkezett. Ez az a pont, ahol Martin feltárja magát, ehhez pedig rengeteg bátorság kell.”

Dave és Martin. Townsend-től és Daltrey-től Barat-ig és Doherty-ig mindig is léteztek elismert és kérészéletű zenészpárosok, akik épp annyi ellentétet produkáltak, mint ahány remek zenét. Természetesen Vince Clark 1981-es távozását követően Gore vette kezébe a depeCHe MODE elsődleges kreatív irányítását, amihez Andy Fletcher, később pedig Alan Wilder adta hozzá hangformáló képességét, ekképpen meghagyva Gahan-nek énekes és frontember szerepe kifejlesztését, melyet később kiegészített egyre csak tornyosuló szex-szimbólum státusza is. Ebben tehetségéhez megszállottsága is párosult, ahogyan a banda népszerűsége a nyolcvanas években már az egeket verte, mely az 1988-as teltházas pasadena-i Rose Bowl koncerten kulminált, ahol a valaha furcsa kis futurista new wave zenét játszó csapat immáron 60.000 őrjöngő amerikai előtt lépett színpadra. Többé már nem voltak kultuszbanda; a kissé szarkasztikus éllel megválasztott hatodik, „Music for the masses” névre keresztelt albumuk próféciáját valóra váltva nemzetközi szupersztárokká avanzsáltak. Több mint 50 millió eladott album, több mint 10 millió rajongó a szenzációs, legendává váló élő koncerteken.

Ami mindezek után azt a bizonyos Dél-kaliforniai leírhatatlan éjszakát követte, mára már legenda. A kilencvenes években a depeCHe MODE népszerűsége töretlenül felfelé ívelt, a sztárság pedig a már akkorra is ikonikus énekest tovább formálta. Maga mögött hagyva angliai életét Los Angeles-ben vetett gyökeret, ahol olyan törésen ment keresztül, amelyre ráment kis híján az együttes, és mint írtuk, az élete is.

A megváltás útjai Gahan-t is az új értelmet kapott öntudat felé vezették, melyből a benne rejlő, az ezer meg egy egyéb kötelesség miatt mindig kissé háttérbe szorított dalszerző is szárba szökkent,

Az „Hourglass” megjelenésére készülődvén azonban érdemes kiemelni, hogy a „Paper Monsters” előtt csak kevesen szavaztak neki bizalmat; még Daniel Miller, a Depeche Mode régi mentora is igen szkeptikus volt. A lemez természetesen hatalmas nemzetközi elismerést és sikert aratott, a Q magazin az év 50 legjobb albuma közé választotta be. (A részemről olvastam olyan kritikát is anno zenei szaklapban, hogy az album az év legunalmasabb lemezei között szerepel, amire remekül lehet szundítani egyet, tehát zenei szakberkekben, nem rajongói szemmel, hozzá kell tenni a teljesség kedvéért, nem ennyire egyértelmű a kép a Paper Monsters kapcsán – Iron) Mindezt teltházas amerikai és európai koncertek követték, melyet a 2004-ben napvilágot látott „Live Monsters” koncert dvd örökített meg. A depeCHe MODE 2005-ös „Playing the Angel” albuma is fémjelezte Dave Gahan dalszerzői munkásságát, mely a csapat életében először tartalmazta az énekes három saját szerzeményét, köztük a „Suffer Well”-t. Az album világszerte kétmillió eladott példányát és tizennyolc országban listavezetőkénti szereplését 2005-2006. évben egy harminc országot érintő, két és fél millió ember által látott nemzetközi turné tette teljessé.

Dave ezúttal Christian Eignerrel, a depeCHe MODE session dobosával és Andrew Phillpott-tal, a Depeche Mode turnék programozójával csapatmunkában egy elképesztően sokoldalú és érzelmi súlyú albummal rukkolt elő.

Egy kivaxoltan összeillesztett és a közízlés szája íze szerint előadott dalgyűjtemény helyett az „Hourglass” dalai sokkal inkább a Gahan által kifejezni szándékozott önálló érzelmek közvetlen kiterjesztései. Elképesztően direkt, még véletlenül sem tétovázó. A borzongatóan gyönyörű, gospel-beütésű „Saw Something” az album csendes nyitánya, ahol [Dave] fájó hangja az egyéni boldogságban megbúvás biztonságát vonja kétségbe, melyet a félelem hirtelen semmivé tehet.

„Ez katalizátorként szolgált, hogy az újraírás ötlete megérhessen.”- emlékezik Gahan, hozzátéve, hogy „ez volt az első dalszöveg, s egyben a kulcs is, mely a gondolkodásra nyíló ajtót feltárta, ahová most már bemehetek”

A szerzőtrió meghozta a lemez produceri teendői ellátásának bátor (szkeptikusok szerint meggondolatlan) döntését is, melyet a produktum elképesztő közvetlensége tükröz. Gahan-t saját magát is meglepte, milyen remekül működik a recept közte és segítői között.

„Eredeti szándékaink szerint csak néhány demó-dalt szerettünk volna összedobni,” magyarázza, „de az első héten világossá vált, hogy ennél jóval többről van szó. Andrew-val és Christian-el igen kényelmes dolgozni, hiszen zeneileg egy nyelvet beszélünk. Ennek kapcsán jött az ötlet, hogy vegyünk fel együtt egy lemezt mi magunk és producerkedjünk is felette.

A lemez hangzása kecses, figyelemreméltó könnyedséggel ível át az inspirációk és stílusok széles skáláján. Szándékoltan elektronikusabban, mint a Paper Monsters, s egyúttal érezhetően szinte primitív egyszerűséggel közvetíti a három zenész egymásra hatással és visszahatással élő közös első munkájában rejlő felfedezett egyedi inspirációs erőt is. És, ami talán a legfontosabb, a hibák egy új, addig ismeretlen irányba terelik a projektet.

„Nem igazán találtuk fel a meleg vizet” – mondja Gahan. „Olyasvalamit akartunk, ami sokkal kevésbé keretek közé szorított, ekképpen organikusabbá lett a végeredmény egy jobb világ reményében. Afféle cut-and-paste módszert alkalmaztunk.”

Eigner egy hihetetlenül sokoldalú dobosnak bizonyult, aki egyszer ambient-ritmust adagol finoman, melyet a következő pillanatban a tehervonat dübörgése vált fel. Az „Hourglass” zenei környezetét elsősorban szolgáltató elektronikai háttérrel Phillpott gitárjátéka a fantasztikus atmoszféra-hangzás irányába szárnyal , mely különösen fülbemászó a szárnyalóan epikus „Kingdom” akkordjait hallva.

A Gahan-rajongókat talán leginkább meglepő fordulat az albumon azon pillanatok, melyekben az indusztriális agresszió köszön vissza, mint a sistergő, hiperszexi „Deeper and Deeper”.

Az énekes számára talán fontosabb, hogy az „Hourglass” egy lélekben tett utazás. A „Kingdom”-ban bevallja, hogy „A dicsőség nem jelent oly’ sokat számomra”, míg hangosan azon tűnődik, vajon létezik-e más is azon túl, amit a saját szemünkkel láthatunk – egy szupersztár küzdelme alázatosabb belső énje után kutatva. A személyes kétségek pedig tökéletes bizonyságot öltenek az éteri könnyedségű, Eno-szerű „Miracles”-ben, ahol megvallja, hogy „Nem hiszek Krisztusban / De azért imát mondok”.

A lényeg, hogy [Dave] cseppet sem riad el saját rút belső konfliktusaitól. A „Use you”-ban maró módon engedi szabadjára az embereket, illetve különösen saját magát érintő általános utálkozását. A lemez talán leginkább erőteljesen vallomás-szerű dalában, a „Down”-ban pedig fáradtan dúdolja: „Oly’ öregnek érzem magam”, míg elismeri, „Lenn a földön, ott kell végezzem”. Ez hát annak nyers beismerése, hogy másszon ám bármilyen messzi is a mélységtől, az még sincs elég messze. Régi öreg démonjai, úgy fest, bármikor készek visszarántani őt.

Az „Hourglass”-szal azonban nem csak hogy kérlelhetetlenül újra szembenéz ugyanazon démonokkal, de egyben beazonosítja mindegyik közül legádázabb ellenségét, magát az időt. S ha csak egy kicsit is, de sikerül vele megbékélnie.

„Nem tudom, talán az életkorral áll összefüggésben, s az öregedéssel”, spekulál, „de vannak dolgok, amik már többé nem úgy működnek. Nincs ott többé a minden éjszaka merev lerészegedés lehetőségének luxusa, mely mögött remekül megbújhatunk. Attól félek, túl sok időt pazaroltam a félelemre, az elrugaszkodás félelmére. Úgy érzem, az idővel kell versenyre keljek, állandóan kerülget az érzés, hogy nincs elég időm arra, hogy megérkezzek végül oda, ahol lenni szeretnék. Azt hiszem, attól tartok, amit a jövő még tartogathat, és hogy teszek-e közben valami fontosat is.”

Az „Hourglass” a kérdést megválaszolja. Gahan éppen azt a lemezt készítette el, mely mindig is benne szunnyadt, de csak most törhetett a felszínre: egy dalgyűjtemény, mégpedig nem attól a szupersztártól, ahogyan őt a világ megismerte, hanem a férfitól, aki mindezek mögött áll, aki, mint bárki más, félelmeket hordoz, küzdelmei vannak, és elkövetett pár szarvashibát, melyekből kész tanulni.

„Úgy érzem, ez a lemez egy inspiráló lehetőség volt, mely a bennem rejlő művészi hajlamot kikényszerítette”, lelkedesik Gahan. „Nem érzem úgy többé, hogy az együttes az én identitásom, bár mindent annak köszönhetek. Kezdek igazán ráérezni a saját hangomra, mely kifejezetten átjön a dalokon.

Még gyorsan annyit hozzátesz: „Megkísérlek rájönni, ki is vagyok valójában, s megbékélni e személlyel, bármit is csináljon. Azt hiszem, még mindig küzdelmet vívok a saját magamhoz fűző kapcsolatommal.”

SAW SOMETHING

„Amikor elkezdtük írni, a dal már készen állt a fejemben és a szívemben, így majd meghaltam, hogy végre beleénekelhessem egy mikrofonba. A dal szövege arról szól, amikor ülsz és vársz valamire – talán védelemre, talán válaszokra. Amit az idők során megtanultam, hogy nem elég várni, hanem meg kell keresni azt a valamit, aktívan tenni érte. Részemről szívesebben ülök és várok, de ez egyszerűen nem működik. Talán furcsán hangzik kicsit, de hiszek az afféle isteni beavatkozásban, ha mondhatom így. Ha hagyod, hogy az élet csak úgy történjen, ahogyan történnie kell, ahelyett, hogy bizonyos irányokba te magad terelgetnéd, melyre a részemről rengeteg időt szántam, akkor elképesztő dolgok fognak történni, olyanok, amikre nem számítottál. De ezért tenned kell. (Ezt elvesztettem: most akkor maradj passzív és hagyd, hadd’ történjenek a dolgok vagy tegyél érte? Feltehetőleg mindkettő … – Iron) Ez a dal az életemben valami újnak a kezdetét hozta el.”

KINGDOM

„Az elképzelés szerint létezik egy jobb, emberibb hely, de nem a fellegek felett, hanem idelenn. A dal arról is szól, hogy az élet által nyújtott dolgokat el kell fogadjuk. Hazudnék, ha azt állítanám, a világ nem hatott rám. Gyermekeim vannak és meg akarom őket védeni, s néha úgy érzem, ez nem tudom megtenni.”

DEEPER AND DEEPER

„Nagyon szexuális és nagyon állatias. Ez vagyok gyakorlatilag én magam is nagyrészt, amit igyekeztem kifejezésre juttatni. Amikor énekelni kezdtem, Christian azt mondta, álljak hátrébb a mikrofontól, mert már üvöltök. Át akartam adni afféle T.Rex-es, Gary Glitter-es glam banda feelinget, de a dal igazából afféle blues nóta, mely ugyanazon ötlet körül riffelget.”

21 DAYS

„Ez egy afféle Stoogies-féle dörmögés köré épült, egy igen furcsa basszusgitár dal. Az én valódi tónusomon szólal meg, ahogyan az tulképp előtör belőlem. Ami a szöveget illeti, hát, az mindabból áll össze, amit olvasok, amit hallok. Úgy hiszem, magunknak építjük a félelem azon tornyait, melybe elbástyázzuk magunkat egész addig, míg meg nem elégeljük.”

MIRACLES

„A védtelenség érzete miatt egyik kedvencem. Vizuálisan tekintve olyan, mintha az ember ködbe veszne, majd onnan előtűnne. Egy kicsit átad abból, amiben hiszek, de mégsem teljesen. Elárulom, hogy nem hiszek Jézusban, de azért folytatom az imát. A vallás nem egy olyan koncepció, amely… hát, a vallás felett eljárt az idő. Ugyanakkor azonban gyakran azon kapom magam, hogy valamihez imádkozom. Amennyiben a dalszöveg ellentmondásos, az azért van, mert én is folyton ellentmondok saját magamnak. Nem hiszek a csodákban, de látom, hogy azok a saját életemben és más emberek életében is megtörténnek. Teljes hitem van az életben és a szeretetben, csak az emberekben nincs. De ez igazából egy szerelmes dal. És hiszek a szerelemben is, s egyúttal tartok is tőle. Volt, hogy teljesen elvesztettem magam, és mikor elveszted magad, semmi esély arra, hogy valakivel kapcsolatot alakíts ki. Most, hogy az életemben ez sikerült, hogy családom van, rájöttem, ez a legfontosabb dolog.”

USE YOU

„Igen romboló, az emberekkel és magammal kapcsolatos undoromat reflektálja, az arroganciámmal és önpusztító viselkedésemmel kapcsolatos undoromat. Kell valami, az élet kell, hogy elmenekülhessek. Azt hiszem, oda ered vissza, amikor gyerekkoromban kényszerítettek, hogy vasárnapi iskolába járjak. Tisztán és érthetően hallottam, hogy mindannyian bűnösök vagyunk.

INSOLUBLE

„Mindössze a szó az, amit igazán kedvelek [insoluble = fel nem oldható]. Valami, amit nem igazán érinthetsz meg, de tudod, hogy ott van. Eleinte úgy éreztem, hogy lemarad a lemezről, de visszacsupaszítottuk és eltüntettük a dobokat. Most már úgy érzem, van helye a lemezen.

ENDLESS

„Ez a dal arról szól, hogy hinni kell abban, hogy az alagút végén valami olyan dolog vár minket, amely valamiképpen megoldja a problémáinkat, ez az illúzió. Az „Endless”-t ötféleképpen rögzítettük. Egyszer készítettünk egy igen kemény verziót, ami nem igazán működött. Aztán Andrew és Christian elléptek, valami klubban kötöttek ki, ahol a DJ megfordította az ütemet, és őket ez igen felizgatta, mikor visszatértek. Hagytuk Christian-t, hadd tegye a dolgát, aki aztán végül előállt ezzel az ötlettel. Úgy hiszem, még ha popról is van szó, ha megerőlteted magad és utat engedsz a kísérletezésnek, a dal oly’ sok különféle irányba elmehet; ezúttal nagyon is hipnotikus, ám igazi popnóta is egyben.

A LITTLE LIE

„Van egy afféle John McGeoch/Siouxsie Sioux vibrálás benne. Igen gótikus, és persze ezúttal ez nagyon is rendben van. Olyan magasba repítő majd mélységekbe kalauzoló nóta, mely egy furcsa, éteri helyre repít. Sok depeCHe számnak van hasonló feelingje; Martin és én igencsak mollban gondolkodó emberek vagyunk. Az ütem afféle mocsári csúszás-mászás valahonnan délről, amely az általam hallgatott John Lee Hooker és Muddy Waters hatása. Kicsit saját magamat is kifigurázom e dalban felhasználva ezt az igen bombasztikus felütést, majd arról énekelek, hogy elszállt az idő.”

DOWN

„Kedvenceim egyike, majdhogynem afféle country-mellékíze van. Annak utolsó kis darabja, ahol a Paper Monsters-t abbahagytam. Vizuálisan azon napokba kalauzol vissza, amikor az életből kiestem. Persze hogy vannak még ma is idők, mikor azt mondom, a picsába is, nyissunk ki egy üveg Jack Daniels-t.”


Forrás: Freestate, Iron, HOME