Az interjú szerzői jogvédelem alatt áll, s az Új-hullám-törés[1] c. zenés dokumentumfilm anyagát képezi.  Bármely részletének felhasználása csak a Lilian Goth Production (LGP), illetve a rendező (http://www.myspace.com/kristianignacz) engedélyével lehetséges.

Készült: Budapest, Front Line Assembly koncert, PeCsa, 2007. 07. 17.

Bill Leeb az FLA frontembere a koncert előtt adott nekünk interjút.
(Sajtóváltozat.)


 

  LGP: Az interjú az Új-hullám-törés c. zenés dokumentumfilmhez készül, mely a new wave / dark / goth / industrial / EBM, illetve további underground elektronikus zenei műfajokat kívánja bemutatni. Sok eltérés van az FLA zenei stílusának meghatározását illetően. Te hogyan határoznád meg a zenekart?

Bill: Úgy gondolom, hogy kezdetben industrial-szerű zenét írtunk, majd még több elektronikát és samplereket használtunk, később pedig gitárokat adtunk hozzá. Mostanra, azt hiszem, végigjártuk az egész skálát: az industrialtól, a metálon keresztül az electro-ig. De leginkább az számít, hogy mindez alatt mindig ott van egy dal, és valószínűleg ez különböztet meg minket a hasonló stílusokban alkotó együttesektől. Nem szeretnénk az elektronikus zene csak egy kis részéhez kötni magunkat. Bármikor meghallok valamit, szívesen adom hozzá a zenénkhez. Azt hiszem, mindenfélét ki kell próbálnunk.

LGP: De mi az a valami, ami ott van végig a felszín alatt, amit FLA-nek nevezünk / nevezel?

Bill: Számomra a Front Line Assembly... Tudod, van az „igazság asszonya”, Justitia. Kezében a mérleg serpenyője félrebillen, mert az egyik oldalon több a súly. Ez jelképezné azt a hatalmas mennyiségű ’mainstream’ zenét, ami most a világban van, ami nap, mint nap eláraszt minket - megállás nélkül. Éppen ezért fontos, hogy az olyan együttesek, mint mi, kicsit kiegyenlítsék ezt a mérleget; és megmutassuk, hogy van alternatíva. Ha bekapcsolod a Music Tv-t, akkor csak a mainstream zenekarokat láthatod, nincs semmi más, amit hallgatni lehet. Így választási lehetőséget adunk az embereknek – ki tudják kapcsolni, mert van más, ami nem pusztán a szexualitásról, politikáról, divatról és trendekről szól. Sokkal inkább valami művészit nyújtunk. Remélhetőleg ezzel valami mást viszünk a köztudatba.

LGP: Sok-sok zenésszel dolgozol együtt, hogyan választod ki őket?

Bill: Erre nincs igazi mód, ezek a dolgok csak megtörténnek: az emberek megtalálják egymást. Például, amikor a Roadrunner Records-höz szerződtünk, elkezdtük hallgatni a Fear Factory-t, ők pedig minket hallgattak. A következő pillanatban már elkészítettük a Fear Is The Mindkiller[2]-t – az egész albumot mi remixeltük. Nagyon sikeres lett, közben mindannyian barátok lettünk. Ezeknek a srácoknak is volt néhány barátja, velük is együtt dolgoztunk. Így jön egyik a másik után. Olyan, mint egy forgó – mindenki mindenkivel együtt dolgozik. Közben a turnén is új emberekkel ismerkedünk meg, akikkel aztán szintén szívesen működünk együtt. Pl. múlt évben a M'era Luna-n[3], a Nitzer Ebb tagjaival lógtunk, és a VNV Nation-nel. Buliztunk egész éjjel. Majd megbeszéltük, hogy készítünk együtt egy dalt. A barátságokat építjük így, és ebből következik az együttműködés. Mindig is így csináltuk. Még most is, mielőtt Európába jöttünk, a legutóbbi koncertünkön a régi bandámmal, a Skinny Puppy-val léptünk fel közösen. És azt hiszem, újra szeretnénk velük együtt dolgozni. Mert felmentem velük a színpadra a ráadás alatt... Igazi közösség lesz az ilyenből, hiszen tulajdonképpen ez a műfaj nem olyan hatalmas. A legtöbb ember ismeri egymást, így könnyebb kapcsolatokat teremteni.

LGP: Panacea[4] készített nektek egy mixet. Hogyan találkoztál vele, hiszen ő teljesen más műfajt képvisel.

Bill: Hú, nem is tudom. Mindenféle stílust szeretünk. Semmiképpen sem akarjuk egy műfajba beskatulyázni magunkat. A drum and bass nagyon sikeres volt egy időben, de most már megint csak az egész műfaj egy kis része. Sok különböző terület van, ahonnan választani tudunk!

LGP: Összegeznéd, hogy érzéseid szerint, hogyan változik az elektronikus színtér, mert komoly változások mentek végbe, aminek ti is a részei vagytok, nem csak az FLA, hanem az összes többi projected is.

Bill: Hát, régen a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején, mindez nagyon underground volt. Gondolok itt olyan együttesekre, mint a Front 242, az első együttesem a Skinny Puppy, és a Neubaten vagy a Test Dept. Ők ekkor kezdtek előtérbe kerülni - mikor a gothic szintéren volt egy nagy robbanás. És, ami elég ironikus, most is van pár együttes, aki ebbe kapaszkodott bele egy másik szintre emelve a műfajt. Mint pl. Trent Reznor a Nine Inch Nails-ből, és Marilyn Manson. Mindketten azt mondták, hogy meghatározó hatással volt rájuk a Skinny Puppy. Ők már olyan eredményeket értek el, hogy több millió albumot adnak el. De ezek mellett még rengeteg olyan műfaj van: a trance, a drum and bass, és még a hip-hop is, amelyek valamilyen módon az olyan elektronikus zenéből indulnak ki, mint a Kraftwerk, amelynek zenei elemeit még mindig felhasználják. Ezen a színtéren azonban, azt hiszem, hogy a zene nem kap elég elismerést. Még egy olyan ember is, mint DJ Tiesto…

LGP: Azt hallottam, hogy nem szerettek fesztiválon fellépni, ahol rengeteg ember ide-oda mászkál. Pedig ez is egy módja annak, hogy új rajongókat szerezzetek. Te választottad ezt a helyszínt[6] egy nagyobb itteni fesztivál helyett?
 
Bill: Mostanában sok fesztiválon léptünk fel, nem tudom, hogy ki mondhatta ezt, nem hiszem, hogy ez így van. Legutóbb Svédországban voltunk, Arikvában... vagy a tavalyi M'era Luna! Ott volt vagy húszezer ember, és mi voltunk az egyik főzenekar. Nagyon izgalmas volt.Szóval nem hiszem, hogy ez igaz[7]. Csak nem szeretek kimenni a közönség közé. Az emberek állandóan jönnek, hogy „Hé! Helló!” – én ebbe egy óra alatt belefáradok. Pedig mindenki azt szeretné, hogy barátságos legyek – a legjobb talán ilyenkor a háttérben maradni. Egy kicsit visszahúzódó és félénk vagyok. Más arcok persze szívesen vegyülnek. Szóval azt hiszem, a félreértés ebből ered.

LGP: Azt is olvastam, hogy akárhova mész, szeretsz körülnézni, megnézni, hogy milyen az adott ország – elmész múzeumokba... mit néztél meg itthon?

Bill: Ma elmentem a Nemzeti Galériába. Felmentünk abba a templomba a hegy tetején[8] , és megnéztük a Várat. A külseje gótikus, de a belseje középkori, gondolom, azért mert bombázás lehetett, vagy valami ilyesmi, és újra kellett építeni... Szóval igen, szeretem az építészetet, a történelmet, a művészetet, és azt hiszem, hogy ezek a zenével együtt léteznek, összetartoznak. Pl. amikor egy albumot készítesz, szükséged van egy művészre, aki elkészíti neked a borítót. Ez azt jelenti, hogy a művészet és a zene kéz a kézben jár. A generációk változnak, az emberek változnak, a stílusunk változik, de ez a része mindig velünk marad… és ezzel a változással mérhetjük az időt, hogy hogyan fejlődünk mindennel együtt. Az utóbbi húsz évben, akárhányszor elmentem egy városba – tegnap például Moszkvában voltunk és aztán átrepültünk ide… Egyik nap még Oroszországban vagy, aztán másnap egy másik ország! Ott megnéztük a Puskin múzeumot és a Vörös teret, az őrségváltást, és másnap már itt ébredtem. Azért ez még mindig bizarr számomra. Ott még elmentem az Ermitázsba és más múzeumokba is... Az utóbbi húsz évben, szinte több múzeumban voltam, mint bárki más a világon! Ez olyasvalami, amire talán egyszer, amikor már haldoklom, visszagondolhatok, és úgy érezhetem, hogy mennyire nagyszerű, hogy láttam a világot. Végülis számtalan látni való van! Úgy gondolom, hogy a legtöbb ember csak egész kis részét látja, és ez nagy kár. Néha ez ezért van, mert nem engedhetik meg maguknak, hogy megnézzék ezeket a dolgokat. Így kifejezetten kivételes helyzetben érzem magam, hogy megtehetem, hogy oda megyek, ahova szeretnék, és azt nézem meg, amit akarok. Ez nagyon jó.

LGP: Hogyan látod a különböző rajongókat ezekben az országokban? Ugyanolyanok, vagy vannak különbségek? Mondjuk abban, ahogy felöltöznek, vagy a hozzáállásukban?

Bill: Abban biztos vagyok, hogy az európai rajongók sokkal komolyabban veszik az elektronikus zenét, mint az amerikaiak. Ők leginkább bizonyos együttesek után mennek, amik éppen befutnak, majd az újabbakat szeretik meg, és így annyi az előzőeknek. Amerikában a rock kultúra él, Európa sokkal inkább a klasszikus és az elektronikus zene otthona. Az emberek itt érdeklődőbbek. Oroszországban egyenesen megőrülnek. Már a koncert előtt egy órával kiabálnak, és így van ez az előadás után is. Mindkét koncert teltházas volt. Ilyen Svédország és Németország is. Itt még sosem játszottunk, ez a mai lesz az első. Eddig nagyon szép napunk volt, csak kicsit túl meleg van. Ne érts félre, ezt sokkal jobban szeretem, mint az esőt. Igen, azt hiszem, hogy az európai rajongók sokkal műveltebbek az elektronikus zene terén. Mindegy, hogy az trance, vagy bármi más, amit szeretnek. Odaát inkább a rock. Szóval itt jobban érzem magam.

LGP: Említettél együtteseket, akikkel még dolgozni szeretnél. Milyen más terveid vannak?

Bill: A másik project, amiben részt veszek, az a Delirium nevű banda. Ez az, amiből tulajdonképpen megélek; a Front Line inkább a művészi oldalam. Szóval egy Delirium világturnéra készülünk. Valamint hamarosan megjelenik egy új albumom, amit a társammal készítettem, tudod, akit 16 éves kora óta ismerek, és azóta dolgozunk együtt: Rhys Fulber. Három héttel a turné előtt született meg az első gyermeke. A felesége azt mondta, hogy „nem, itt kell maradnod ezzel a síró izével!” Szóval, Rhys azt mondta: „bocs srácok, nem tudok menni!... úgyhogy elköszöntünk tőle. Belekezdtünk egy Fauxliage nevű projectbe[9] . Augusztusban fog megjelenni. Nagyon nyugis, chill-out: rengeteg vonós is van benne. Egy kicsit a Delirium-ra hasonlít, de annál is nyugisabb. Ezután jön a Delirium turné, és talán jövőre elkészül még egy Front Line album, ez minden, amire most időm van.

LGP: Különböző rajongók járnak a Delirium és az FLA koncertekre?

Bill: Az első Delirium turnén, 2 évvel ezelőtt... Sokkal több lány van egy Delirium koncerten. A Front Line-on ott a sok srác, oldalt leborotvált hajjal... A Delirium-on vannak idősek, fiatalok, puccos figurák, mindenféle emberek. És nagyon sokan vannak. Érdekes, hogy legtöbbjük semmit nem tud az FLA-ről. Jó, hogy a kreativitással más helyekre, más közönséghez is el lehet jutni. Arról nem is beszélve, hogy ez jót tesz az agyamnak, mert az egyik fele FLA, a másik pedig Delirium, és ahogy mindkettőt készítem, létrejön egy kellemes / vidám középút.