Mi is lecsattogunk a lenti terembe, ahol egybol a Merchandise pultot rohamozzuk meg. Strange kolléga begyujt egy pólót, mi semmit – mert csórók vagyunk -, közben találka további magyarul beszélo társaságokkal, mindenki pozíciót ismertet. Arra leszek figyelmes hirtelen, hogy a Rotersand már a színpadon izzítja a közönséget. Megállapítom magamban , hogy kissé talán túl van hangosítva, rezeg a szellozorendszer, kissé recseg a baloldali hangfal.

És akkor most itt kijelentem, hogy nem ismerem a Rotersandot, nem is láttam még oket éloben . . . . . ezért a véleményem biztos nem lesz elég objektív . . . . . nekem eros középszintu zenekarnak tunt így elsore, viszonylag jó, táncolható számok, kissé fura színpadkép, amit nekem a szintis idéz elo azzal, hogy kijön elore énekelni a maga módján. Egyébként igencsak jó hangulatot teremt a halvéru labancoknak, akik ennek ellenére azért egyhelyben állnak, és néznek, mint a moziban. A mellettem álló Strange közli velem, hogy egyre jobb koncertet ad a banda, kimondottan javuló tendenciát észlel. Elég keveset játszanak, negyed tízkor már le is mennek a színpadról, elso látásra/hallásra mindenesetre tetszik, jó kezdés, rendesen felpörget.

Fél tizenegyet mutat az órám, mikor úgy döntünk elfoglaljuk mi is a helyünket az elso sorban bal szélen. Itt gyors üdvözlés Proféknak, akik középen helyezkednek el, és mutatják, hogy ugye kenjük-vágjuk majd. Már sötétbe borult a színpad, csak arra várunk, hogy végre elkezdodjön.

Innentol kezdve nem tudok már semmi plusz dolgokra odafigyelni, pedig kéne, csak magával ragad a lendület, amivel kilépnek a színpadra, és máris röpít messzire. Eloször Joakim a baloldali szintihez, majd Eskil középre és végül, de nem utolsó sorban Clas is megjelenik, tolem nagyon jobbra. Kezdés új nótákkal, meg is lep, - mivel az új album nekem kissé gyengusz – milyen erovel szólnak az új számok. A közönség is mozgékonyabb, bár még mindig nem az igazi. Az elso igazi tömegmozgást a Bullet váltja ki ami talán a harmadik szám lehet. Clas folyamatosan kimászkál a szintetizátora mögül és énekel Eskillel. Joakim nagyjából egyhelyben végez táncszeru mozgást, egy kis tologatható állvánnyal változtat helyet idonként. Eskil mikrofonállvány nélkül, folyamatosan táncol a számok alatt , én kicsit félek is , és izgulva nézem nem akad-e bele a lába a mikrofonkábelbe. Az új számok láthatóan sikert aratnak, a régiek meg egyenesen hergelik a közönséget. A színpadról is árad a jó hangulat, a zenészek sokat mosolyognak. Egy-egy olyan slágernél , mint például a Leiermann már úgy néz ki , ettol jobban nem lehet fokozni a dolgot. Aztán bemutatják, de lehet. A Ritual Noise olyan, mintha ezer éves szám lenne, a közönség elso soraiban egy emberként éneklik végig, majd Stalker után lemenni, no ez a kész. Nem is engedi oket a közönség, visszhangzik a terem a „We make ritual noise” össznépi kántálásától, valamint a tapsvihartól.
Nem kell sokat várni, visszajönnek , és következik egy kis móka a Happy Man miatt, valahogy ezt a számot nekünk sem sikerült komolyan venni, és Strangre ibizagót barátommal improvizáltunk is egy kellemesen mulatságos tánckoreográfiát. Annyira belefeledkeztünk a kis táncunkba, hogy észre se vettük, Joakim körülbelül 2 perce szakad rajtunk a röhögéstol, majd mikor elvigyorodtunk, mutatta, hogy királyságosan nyomjuk ám. Természetesen nem maradhatnak el az olyan kötelezo számok, mint a Call The Ships To Port, vagy a Dead Stars. Viszont lemarad egy olyan nóta, amit eddig játszottak, a We Stand Alone (szerintem, de lehet én vagyok a hülye), továbbá az énekes bejelent egy számot - One World One Sky - amit eddig viszont nem játszottak ezen a turnén állítása szerint. Ez azért elég nagy gesztusnak bizonyul, a közönség érzi is , hogy valami különlegeset kap ma estére. Lassan kezdem azt hinni, hogy sosem lesz vége, megint el , majd két szám, majd megint el, majd két szám . . . . . .

Végül is háromszor sikerül oket visszatapsolni, amit láthatóan ok sem bánnak, és utoljára is olyan arckifejezéssel hagyják el a színpadot sok-sok köszönés közepette, hogy úgy érzem, talán még egyszer visszajönnének . . . . .