Szokatlanul hosszú sorok kígyóztak a BS elott, amikor fél hétkor megérkeztünk a nyolc órára kiírt eseményre. Az ünneplobe (feketébe) öltözött rajongók mellett már sokkal többen engedték meg maguknak, hogy a feketétol eltéro ruhadarabokat húzzanak magukra. Érdekes látvány volt a közönség összetétele. Az együttessel együtt nott fel a rajongótábor, így a legfiatalabbak voltak ezúttal a legkevesebben. A sok korosodó rajongó arcán tisztán látszott a boldogság, hogy újra együtt ünnepelhet imádott zenekarával. Amikor megnyíltak a kapuk, itthon általam még nem tapasztalt rohanás vette kezdetét, mindenki az elso sorokat akarta megszerezni. Sajnos ezen a koncerten is szétválasztották a küzdoteret, így aki elég gyors volt, kényelmesen nézhette végig a musort az elkülönített részen, míg aki kicsit lemaradt, azt felpréselte a késobb érkezo tömeg az elválasztó kerítésre.

Egész pontosan nyolckor kezdett az elozenekar. Igazából semmi egyedit nem találtam az elso lemezét kiadó öt fobol álló zenekar eloadásában. Ha csak hallottam volna oket, rögtön rávágtam volna, hogy Robert Smith énekel valami eddig sosem hallott Cure dalt, de aztán volt kis Travis, sot késobb U2 beütése is a zenéjüknek. Aki érdeklodik a cspat iránt, látogassa meg honlapjukat: www.thebravery.com

Az elozenekar harminc perce után jött a színpad átszerelése, miközben egyre inkább gyult a tömeg, és egyre inkább nott a parti hangulat, ami az egyre inkább beinduló elektromos muzsikának tudható be. Elokerültek a színpadi látványelemek: hatalmas úszógumira, vagy ha kicsit modernebb felfogásban akarom megfogalmazni, UFO-ra emlékezteto dolgok bukkantak fel egy nagy gömb társaságában. Hátul a turné alapját szolgáló album borítójáról ismert angyal képe borította be a kicsit késobb elokerülo videó falat.

A közönség felpörgetése után kilenckor hunytak ki a fények. Egyesével léptek színpadra a zenekar tagjai és végre kiderült, hogy az UFO-k rejtik a billentyus hangszereket. A gömbön ettol kezdve folyamatosan jelentek meg a számokra jellemzo szövegek, míg az Intro alatt a „hello” felirat szaladgált.
A csapat nagy része hétköznapi ruhákban lépett színpadra, Dave kimondottan elegáns volt szürke zakójában. Egyedül Martin lógott ki a sorból - szokás szerint - a maga kis feketeangyal jelmezében.
Az Intro után azonnal megszólalt a turné alapjául szolgáló album elejérol ismert vészjósló hang és megmozdult a BS. Sajnos rögtön tudatosult bennem, hogy az Aréna hangosításával valami baj van, mert eddig egy koncert sem szólt igazán jól, amin jelen voltam. Ez sem volt kivétel. Néhol halknak is éreztem, bár az is tény, hogy a közönség végig hangosan énekelt, de ez nem mentség arra, hogy rosszul szólt.

A Question Of Time alatt Dave már zakó nélkül szaladgált a színpadon, egy szál mellényben.
A mindig várt „Dave-pörgést” is megmutatta a rajongók nagy örömére. Rengeteget mozog, mintha egy évvel sem öregedett volna a kezdetek óta. Nagyon jó volt látni, hagy akár a korábban ugyanitt látott szóló koncertjén, most is nagyon felszabadultan tombolt. Ahogy a közönség is, akik az ülohelyeken is állva nézték végig a koncertet.

Idoközben lehullt a lepel a videó falról is, ami hat darab erre-arra álló képre volt bontva. Folyamatosan érkezett róluk a vizuális információ. Hol élo képeket, hol elore felvett bejátszásokat, néhol pedig álló képeket vetítettek, sokszor fénybe borítva az egész színpadot, amely eleinte kicsit ridegnek tunt, azonban életre keltette a folyamatosan változó vetítés.

A számok sorrendje elég kellemesen volt összeállítva. Az új lemezrol összesen hét dal hangzott el, kettes kiszerelésben. Két új szám után egy-két régi, majd újra új számok. Csak a Precious volt kivétel, ami egy remek sláger dalcsokor közepére került. Az új számok mellett felcsendülo kötelezo darabok között helyet kapott néhány régebbi sláger is. Martin gitáron játszott a koncert elso felében. A turné során folyamatosan változó énekes blokkjába ezúttal a Damaged People és a Home került be, a második dalra már a fejérol is lekerült az idétlen sapka. A Playing The Angel albumról eljátszott dalok után a fomusor utolsó öt száma már a régi idoket idézte, Martin is letette a gitárt és beállt a neki fenntartott UFO-ba is a billentyui mögé.

Az I Feel You elején újabb show elemmel bovült a repertoár. Az addig gyanúsan a magasban csüngo három kör alakú reflektor állvány életre kelt és megindult lefelé, majd színek kezdtek cikázni rajtuk. A szám közben Dave félmeztelenné lett, illetve a vetíton szereplo hölgy is, aki szintén lemeztelenedett a dal végére. Ekkor már az elol álló szerencsések között emelt kifutót is igénybe vette a frontember.
Érkeztek a mindent vivo számok is: Behind The Wheel, Personal Jesus, Enjoy The Silence. Dave a koncert során végig énekeltette a közönséget, így o maga többször ki is hagyta a refréneket. Az Enjoy alatt aranyos kis király figura mászkált, vagy éppen állt vigyázzállásban a háttérben, ezzel a számmal ért véget a fomusor ido.

Az elso ráadásra Martin jött ki Peter kíséretében és egy régi számot adtak elo, Shake The Disease. A következo szám a napjainkban már viccesnek tuno elso megasláger, a Just Can’t Get Enough volt. A viccességet a hátra vetített ákombákom fejek vetítése is erosítette. Az elso ráadás utolsó száma a sokáig koncertzáró Everything Counts volt.

A második ráadást a koncert kedvenc Never Let Me Down Again nyitotta, az elmaradhatatlan búzamezot idézo integetéssel. Záró számként a Goodnight Lovers hangzott el, amelyet igen bensoséges hangulatban adtak elo. Martin kisétált a kifutóra, és ott kezdett a dalba. Dave egy kis ido után beszállt a háttérben, majd felzárkózott Martin mellé a kifutón és közösen énekelték a búcsú dalt, melyet összeölelkezve fejeztek be. Elég megható jelenet volt és többek szemében megjelentek a könnycseppek. Igen szép momentuma volt ez a koncertnek.

A dobos Christian az egész koncerten nagyon lendületesen hozta a ritmus alapokat, nagyon energikus volt. Peter gyakorlatilag a musor zenei gerincét szolgáltatta. Andy talán mára kicsit többet ért a hangszeréhez, mint az utóbbi turnékon…  Martin eleinte csak a gitárokat cserélgette, de a koncert vége felé már billentyuk mögött is láthattuk-hallhattuk és persze végig vokálozott. Dave a szokásos szaladgálós, közönséghergelos énjét hozta.

Jó koncert volt, bár igazán sok pluszt nem kaptunk a zenekartól. Lenyomtak egy kötelezo bulit rutinból, egy-két igen komoly katartikus ponttal. A gyenge erosítés sem vált a musor elonyére, de ezzel együtt kötelezo a nyári megjelenés is, mert a néhány csúcspont miatt már önmagában is megérte volna kilátogatni a koncertre, a Depeche Mode koncertekre jellemzo alaphangulatról már nem is beszélve. A buli végén Dave szájából elhangzó szokásos „See you next time!” felkiáltás után mindenki boldog volt, hogy ezúttal nem kell éveket várni a következo közös ünnepre.

2. felvonás: 2006. június 12. Puskás Ferenc Stadion!

Depeche Mode:
Dave Gahan: ének
Martin Gore: gitár, billentyuk, ének
Andrew Fletcher: billentyuk
+
Christian Eigner: dobok
Peter Gordeno: billenytuk

Elhangzott számok:
Intro, A Pain That I’m Used To, John The Revelator, A Question Of Time, Policy Of Truth, Preciousm,  Walking In My Shoes, Suffer Well, Damaged People, Home, I Want It All, The Sinner In Me, I Feel You, Behind The Wheel, World In My Eyes, Personal Jesus, Enjoy The Silence, Shake The Disease, Just Can’t Get Enough, Everything Counts,
Never Let Me Down Again, Goodnight Lovers

Honlap: www.depechemode.com
www.depechemode.lap.hu

Elkövette: Geski