Kisebb várakozást követoen a tömegben feltunt, vagyis inkább kitunt és az elso sorban csillogó tekintettel, leírhatatlan örömmel és várakozással az arcukon mellettünk termett két fiatal. Nem kellett sokat gondolkodni, miért is váltak olyan áhítatossá, hiszen a maga sajátos hangzásában, a –szerintünk Villi Vallo-ra emlékezteto- énekessel, Svennel a fronton elkezdodött a berlini gothicrock csapat, a Zeraphine koncertje.

Megvallom, nem nagyon ismertem korábban a Zeraphine-t, a tavaly megjelent Blind Camera c. albumukról hallottam pár számot, és a már-már klasszikus feldolgozás, a U2 New Years Day c. nótáját ismertem korábbról. Így nem vártam sokat tolük. És valóban nem volt egy fergeteges hangzású koncert, de a már említett fiatalok rajongása, illetve a szenvedélyességgel, szenvedéssel teli ének, és gitár hangzása valahogy kellemes csalódással töltöttek el a koncert végére. És miért is emeltem ki a két fiatalt? Azt hiszem ritka, ha egy koncerten Down-szindrómás embereket látni. És azt gondolom, a német közönségnek (is) van mit tanulnia attól a fiútól és lánytól. Abból a szempontból mindenképp, milyen lelkesedéssel, odaadással lehet valami, illetve valaki(k) felé kifejezni a rajongást, és azt, hogy apró dolgok, mekkora élményt és boldogságot jelenthetnek a szürkének hitt hétköznapokon is. Számukra feltétlenül.


   

Zeraphine után kisebb technikai szünetet következett, mi is gyorsan elhelyezkedtünk ismételten a már bejáratott és fényképezés szempontjából is jól pozicionált helyünkre, annál is inkább, mert érezhetové, és nyilvánvaló vált a közönség gyarapodásból,- akik szemmel láthatólag a fesztivál összes többi részvevojét figyelmen kívül hagyva, elsosorban a soron következo zenekar miatt jöttek el- hogy hamarosan belekezd sajátos ebm - future popos zenéjébe a német Funker Vogt.

Amennyire elszállós, és savanyúcukorkára emlékezteto volt a közönség korábban, úgy kezdett el kicsit – de tényleg csak egy kicsit- mozgalmasabbá válni az elso pár sor, mikor a rövid Introt követoen harsogós, és látványos megmozdulásaival belekezdett intenzív, - szerintem az elso két bandához képes klasszisokkal jobban hangzó- koncertjébe a Funker Vogt.

A színpadkép is látványosabbá vált, egyrészt a téli katonai álcahálók tömkelegétol, másrészt a „funkeres” narancs és fekete állványoktól.
Jens, a tole megszokott módon ismét hozta formáját, a koncertet végig ugrálva, szaladgálva, igen feszes tempót diktált a közönség felé. A látványt fokozta Björn, az orült kék-fekete dizájnos fizimiskájú szintis mozgása, Frank gitárharsogása, és „csendes látványként”, de annál nagyobb részvétellel a háttérben, az állványzaton felállított szintik mögött meghúzódó Gerrit  is.

Egyre intenzívebbé váló koncert mellett egyre nehezebben koordináltuk össze lábaink mozogás kényszerét, a fényképkattogtatással. A harsogó ütemek ritmusára idonként a külvilágot kikapcsolva, teljes önkívületbe kerülve roptuk Davinával, foleg mikor a „Maschine Zeit” ütemei kezdodtek.

Azt a látványt szerintem semmivel nem lehetett volna összehasonlítani. Mint ahogy azt sem, mikor a nagy hévvel rohangáló Jens, egyszer úgy rántotta ki a mikrofont az állványból, hogy az célirányosan felém kezdett el zuhanni. Szerencsére még idoben elkapta, így a riadt arckifejezésemen kívül semmi nyoma nem maradt a dolognak, ráadásul mintegy „bocsánatkéroen” Jens oda jött hozzánk énekelni pár perc erejéig.