Egy korábbi cikkben foglalkoztam már ezzel a fesztivállal valamint a TG projekttel, így nem magyarázom mire is mentünk, belevágok a közepébe. Zűrösen indult utunk, egy ilyen bulihoz illő „veterán&rdquocsodajárgánnyal száguldottunk a cél felé, illetve szerettünk volna, de a Skoda 120-assal száguldani nem lehet. Így épphogy odaértünk fél kilencre,  jegyeket átvettük, irány a Halle 1.

Az első zenekar, a Zeitkratzer hangszerei a színpadon, kis várakozás után el is kezdték a nem mindennapi koncertet. A nyolc tagúelső ránézésre kamarazenekart eddig nem volt szerencsénk ismerni. Elsőre féltünk a sok komolyzenei hangszertől, de örömmel nyugtáztuk, hogy a zenekarban senki nem használja rendeltetésszerűen a hangszerét. A zongoránál lévő úriember, mint egy autószerelő, aki a motorháztető alatt matat, folyamatosan a zongorahúrokkal manipulálta az egyébként noise hatásúfolk zenét, a szaxofonos srác kelltette valamilyen mikrofon segítségével kiadott mély hang sem volt éppen megszokott egy ilyen hangszerhez. Volt itt duda és tehén nyakába valókolomp is, lassabb és zúzósabb nóta is. Már itt is érezhettük azt a bizonyos quadrophonic sound systemet, amit emlegettek, a mély basszusoknál remegett a nadrágunk és a hajunk. A közel egy órás műsor önmagában is megállja a helyét, pláne itt első zenekarként.    

ZEITKRATZER

 

A pakolószemélyzet pikk-pakkra lepakolta az összes hangszert, maradt a szinte teljesen üres színpad. Alan Vega következett, a Suicide zenekar énekese, aki most szólóalbumával valamint feleségével és adoptált kisfiával érkezett. Ezt is csak egy ember ismerte közülünk igazán. A látványt nagyjából a fények adják, a nem túl fotóbarát piros, az intenzív kék és a lila. Mrs. Vega hátul egy pult előtt állva prezentálja a noise ütemeket, amikre Mr. Vega mondja a szöveget. Az egész kicsit a Dive-ra emlékezet, csak Alan Vega jóval keményebben odavágja a mondanivalót és mutogat nem törődve a reakciókkal. Egy-egy számnál behívja kisfiát is, hogy szájharmonikázzon, vagy csak úgy mondja ő is a magáét. Az egész hihetetlen jó, energiával teli szintén egy órás zúzda rendesen felkészített a fő állomásra.

ALAN VEGA

 
    

 

   

Megint színpad pakolás és alapos soundcheck, amit maga a zenekar végez. Körülbelül éjfélkor veszi kezdetét az est fénypontja, a Thorbbing Gristle másfél órás zenei performansza a régi felállásban. Hátul egy hosszúpult mögött Peter 'Sleazy'Christopherson és Chris Carter, nekünk balra Cosey Fanni Tutti, jobbra egy aranyszövetes állványnál Genesis Breyer P-Orridge. A sok év alatt a zenekar igencsak megöregedett, P-Orridge-nak mellei is lettek, de a zene az még mindig tökéletes. Az egész úgy szól, mintha a zene epicentrumában lennénk, hála a különleges hangrendszernek. A kivetítőn a TG jele sejtelmes háttérben, a színpadon maximum koncentráció, minden kis finom hang pont ott van, ahol lennie kell. Erre jön rámég Gen különleges hangja és előadása, mindez együtt elrepíti az embert egy másik dimenzióba. A különleges showban az új album számai mellett szerephez jut egy-két régi sláger is, no meg olyan is, ami még az új albumon sincs rajta. Láthattunk még sörösüveggel gitározást és idegbeteg hegedűfűrészelést. Sőt, mintegy grátiszként Genesis az utolsóelőtti szám elején lekapja magáról a pólót, így szemtanúi lehetünk a „man with tits” effektusnak. Akinek ez nem mond semmit, annak ide most azért sem írom le, nézzen utána. ;)  







Fél négy körül indultunk hazafeléjóleső fáradsággal és rengeteg audiális és vizuális élménnyel a fejünkben. Még pár ilyet szerenénk, köszönjük.