Volt valami különösen bizseregtető, század eleji az aranyrámás, kupolás, álklasszikoszlopos tér emelkedett légkörében, pláne hogy az összes VIP vendég a felső karzaton pezsgőt szürcsölgetett. És mindez egy sötét, szubkulturális antipop koncerten, ahol csak elvétve látunk ruhájában is tarka társaságot.

Ugyanezt a kettősséget és paradoxont tette látszólag feszültségmentessé a magyar Black Nail Cabaret (BNC) - performansszal és zenével. A színpadon négy tagúra bővülő duó dívás, pin-upos kiállása pont olyan volt, mint a beltér színházi légköre, zenéje pont olyan, mint a szubkultúra önpusztító nihilje.

 
Számomra azonban a legkedvesebb nem ez a mesterkélt groteszk volt (már csak azért sem, mert a profi kifordítómester imázsa elég hamiskásra sikerült néhol, hiszen a BNC éppen csak kinőtt az amatőr státuszból - ez a zenén is hallatszott), hanem a fellépés játékossága. A produkció, azaz a számok felvezetése, a színpadi játék és a lányok viselkedése is pajkos, pajzán összekacsintós hangulatot teremtett, úgyhogy nyoma sem maradt az elektronikus zenék görcsösségének, feszességének. Volt helyette duruzsolás, önfeledt huncutkodás és perverzség a színpadon - ám ez sem volt zavaróan harsány.

Az est főfellépőjét, a svéd Covenantot nem kell bemutatnom: 25 éves legenda, kategóriájának úttörője, a sötét szintipop legnagyobbja. A hangulat óriási volt, hiszen az együttes a sötét elektronikus romantika legjobb oldalát mutatta, vagyis az ingerült, zaklatott melankólia és a többi olyan kellemetlen életérzés, mint a kilátástalanság és beleveszés szépségét formálta meg zenei eszközökkel. Eskil Simonsson énekes dicséretes módon látta meg ebben a lehetőséget, és elképesztő hévvel késztetett minket kollektív megsemmisülésre.  

Olyan volt az egész, mint egy nagy, érzelmileg is felkavaró ünnep. Ahogyan a frontember ütemesen kántálta: itt és most tényleg együtt vagyunk („We stand alone right here, right now, together!"), melyet én a fellépés katartikus esztétikai szintézisének tudok be.