Recoil – subHuman
(Mute Records Limited)

Prey
Allelujah
5000 Years
The Killing Ground
Intruders
99 To Life
Backslider





Az én írói álnevemmel – és zenehallgatói előéletemmel – nehéz elfogulatlanul írni Alan Wilder munkáiról, de megpróbálom a lehetetlent!

A subHuman album munkálatai során Alan Wilder ez alkalommal Joe Richardsont (http://www.joerichardsonexpress.com/) és Carla Trevaskist (http://www.myspace.com/carlatrevaskis) kérte fel vokálozni. A korábbi albumokkal ellentétben (pl. Liquid) tehát kevesebb énekes és „spoken words” művész működött közre az album elkészítésében, így egységesebb hatást kelt az album. Én külön üdvözöltem, hogy ezen az albumon nincs több – teljes egészében – narratív „vokál” ezek ugyanis az előző Recoil albumokon nem nyerték el maradéktalanul a tetszésem. Azok akik a jelen és a közelmúlt Depeche Mode alkotásait ismerik/kedvelik és egy bátor ugrással belevetnék magukat a Recoil birodalmába, azok vigyázzanak! A Recoil nem slágeres, nem könnyen emészthető, nem az alapvető populáris építőköveket felhasználva készül!

Akik már a Hydrology-tól (1+2-től) kezdve figyelemmel kísérik Alan Wilder munkáját (leginkább az Unsound Methods-tól datálható, kvázi második korszakát), azokat nem éri nagy meglepetés. Hosszú – néha 10 perces – alkotások, ahol az adott dal bevezetője (intro) és le/kivezetője (outro) gyakran hosszabbak, mint a főtéma, az alapmotívum. Lassú vagy középtempójú struktúrák, komplex ritmusalapok, gyakori tempóváltások.

A Prey már azonnal felvonultatja ezeket az alapvető elemeket (pl. az utolsó majdnem 2 perc szimplán levezetés). Joe Richardson énekhangja itt még csak hasonlítgat az örökbecsű Recoil „sláger” Electro Blues For Bukka White samplerezett vokáljára (http://en.wikipedia.org/wiki/Bukka_White), később azonban még inkább kísérteties a hasonlóság. Ez a sáv lett az albumot kísérő 7”-es kislemez/digitális single szerepére kiválasztva.

A levezető futamok lassan átcsúsznak és máris az álmosan hömpölygő Allelujah-nál járunk, ahol Carla Trevaskis vokáljával sodródunk és közben (nem először a Recoil albumok történetében) olyan érzésünk van, hogy ezt a hangot, vagy azt az effektet már hallottuk a Depeche Mode háza táján. Itt például megesküszöm a teljes DM gyűjteményemre, hogy a Higher Love hangjai bújnak meg itt-ott. A dal legjobb pillanatai egyébként 6 perc 30 másodperc után jönnek!
Pergődobokkal köszönt ránk, hamisítatlan louisiana-i temetési menet hangulatát keltve a 5000 Years, ami a kedvencem az albumról! Jól felépített, lassan megfeszülő, egyre több energiát begyűjtő majd kirobbantó a dal bevezetője! A vokál kicsit (nagyon kicsit) torzított, ami az én industrialhoz (is) szokott szívemnek, különösen kedves eljárás. Sajnos nem került teljesen kiaknázásra a dalban rejlő lehetőség, a vége már csak (ismét) hosszúra nyúlt levezetés.

A The Killing Ground már aztán teljesen Bukka White déjŕ vu érzést okoz, ami nem alaptalan, hiszen Joe Richardson is hasonló blues háttérrel rendelkezik. Talán ez a dal lehetne a leginkább a híd a subHuman és a Liquid albumok között.

Az Intruders során Trevaskis és Richardson együtt vokálozik, de ez sem segít: a több mint 11 perces dal szerintem a leggyengébb az albumon. Sok minden szól egyszerre, de nem olyan felépített, jól megkonstruált módon, ahogy azt ezen az albumon megszokhattuk. Olyan érzése lehet a hallgatónak, mintha egy jazz együttes jam session keretében zenélgetne egy elektronikus alapra, de a spontaneitás itt nem eredményez igazán katarzist (ráadásul mintegy 5 percen keresztül történik mindez…).

A 99To Life mindenképpen az album jobb pillanatai közé tartozik. Lassan felépülő, beinduló dal ahol a különböző gitárfutamok versengenek a dobbal és az effektekkel. Hol az egyik kerül előtérbe, hol a másik. A Blackslider zárja az albumot, ami lassúbb tempójával nyugtatja le a hallgatót és nem hagy benne maradandó nyomokat.

A két vokalista alkalmazása miatt azt gondolnák, hogy kevésbé lesz változatos hangulatú ez az album, mint a korábbiak és az igazat megvallva valóban behatárolja Joe Richardson hangja, stílusa a mozgásteret. Nincs idő azonban megunni az érces énekhangot, mivel mindössze 7 album csücsül a lemezen. Ahogy Alan Wilder az albumhoz kapcsolódó interjúkban elmondta, ez nem igazán egy elektronikus lemez. Sok akusztikus, organikus – vagy annak hangzó – hang, effekt fűszerezi a bluesos gitárfutamokat és Wilder az elektronikát alapvetően a kompozíció kidolgozásához használta.

Azért kap csak 7-es osztályzatot az album, mert véleményem szerint itt az idő, hogy Alan Wilder új (vagy régi?) területekre tévedjen. Azt már másodszor (harmadszor) bizonyítja, hogy képes az elektronikát ötvözni akusztikus vagy hagyományos zenei témákkal, profi módon tudja az elektronikus hangzást alárendelni más stílusoknak. Újra és újra jelzi, hogy nem hajlandó táncolható, „rádióbarát” popdalokat írni és nem érdekli, ha ez megmutatkozik az eladási statisztikákban. Álláspontját, művészeti küldetését teljes mértékben elfogadom, de én szeretném, ha a legnagyobb elektronikus varázsló visszatérne egy kicsit a Bloodline jellegű hangzáshoz.

Pontszám: 7/10

Recenziót készítette: Alan the Wild