Mesh - Interjú Richard Silverthornnal
Bristol electropop csillagai visszatértek. Három évvel a az utolsó stúdióalbumuk megjelenése és Neil Taylor hirtelen távozása után immár duóként, Mark Hockings és Richard Silverthorn új kiadókkal együttműködve jelentette meg a Mesh új single-jét, az Only Better-t, illetve a nagylemezt, amelynek címe A Perfect Solution.
Az album - ami egy olyan együttesről árulkodik, amely mentes mindenféle
kompromisszumtól - még azelőtt elkészült, hogy bármelyik kiadóhoz
leszerződtek volna, ezzel együtt briliáns electropop gyöngyszemekkel
ajándékoz meg minket.
A Side-Line interjúja Richard Silverthornnal a Mesh-ről és a közelmúlt történéseiről.
SL: Az „If we stay here” bizonyára a Mesh-sel eltöltött
időszakot foglalja össze, kiváltképp, ha a teljes szöveget nézzük: „If
we stay here, we die here” (Ha itt maradunk, itt halunk - a szerk.). A
tétlenség sosem volt rátok jellemző. Valóban ez a szemlélet adta az
ihletet a dal megírásához?
R: Nem, egyáltalán nem, de tetszik a megközelítésed (nevet). A
szókapcsolat két ember egymás iránti érzelmeire utal és az adott
szituációra, amiben éppen vannak. A ’minden nap egyforma’ érzetéről
szól, és arról a szétfeszítő vágyról, hogy ki kell törni ebből az
állapotból. Ez az érzés mindannyiunkban feléled egy idő után, amikor
úgy érezzük, hogy életünknek gyökeres változásra van szüksége.
SL: Az utolsó lemezeitek más és más kiadónál jelentek meg. Mit
gondolsz, a Dependent és a Metropolis a végállomást jelentik majd a
számotokra?
R: Ezt nehéz lenne megmondani. Szeretném, ha így lenne. Együttesként
más-más törekvéseink voltak a különböző kiadók alatt. Az újonnan
alakult zenekarok – ahogy annak idején nekünk is – egyetlen vágya, hogy
kiadhassák valahogy az első lemezüket, de az eladási adatok aztán
kijózanítólag hatnak. Azt hiszem, hogy meglehetősen szerencsések
voltunk azokkal az emberekkel, akikkel együtt dolgoztunk, eladtunk sok
ezer lemezt, de az idő eljön, hogy kipróbáljunk új dolgokat. A
Dependent és Stefan Herwig egy igazán megfelelő választásnak tűnt a
továbblépésre. Tetszett, amit felvázolt nekünk, és nem adta elő azt a
szokásos sablon kiadói dumát. Tudott mindent az életpályánkról, és
tetszett neki, amit és ahogyan eddig csináltunk. Nagyszerű érzés egy
olyan kiadóval együtt dolgozni, akivel egyenlő félként tudunk
kommunikálni, és egy csapatként funkcionálunk.
SL: Hogy jutottatok erre a döntésre?
R: Úgy terveztük, hogy „A Perfect Solution”-t kiadó jelenléte nélkül
készítjük el, és amikor már az utolsó stádiumban vannak a munkálatok,
megkeressük a megfelelő hozzáállással, tapasztalattal és
rátermettséggel rendelkező kiadót, amely terjeszthetné a lemezeinket.
Ekkor került képbe Stefan Herwig és a Dependent. Stefant, a más
együttesekkel közös munkáit és a színtéren betöltött szerepét eddig is
ismertük. Menedzserünk, Hayo Lewerentz által kerültünk kapcsolatba
egymással, aki leszervezett néhány találkozót vele. Tetszett, amit tőle
hallottunk. Mindemellett Stefannak van egy partneri szerződése a
Metropolis-szal, ezután párhuzamosan megjelenik a lemezünk az USÁ-ban
is, aminek természetesen örülünk.
SL: Rengeteg rajongó kérdezi, hogy miért nem szerződtök le egy
nagy kiadóhoz? Szerintem az emberekben még él az a (tév?)hit, hogy az
electropop zenével könnyedén be lehetne törni a ranglistákra. Mi a
véleményed erről? Hogy mást ne mondjak, az „It’s gone” tökéletes
popzene.
R: Mi ugyanígy gondoljuk. Büszkeséggel tölt el bennünket és nagyszerű
érzés, hogy részesei vagyunk a dark/gót színtérnek, de úgy érezzük,
hogy könnyedén át tudnánk hidalni azt a távolságot, amely köztünk és a
kereskedelmibb/alternatívabb színtér között van, ahogyan tette ezt pl.
a Muse, a Prodigy, a Garbage, a Placebo vagy épp a DM. Nem azt mondjuk,
hogy hasonló magasságokig jutnánk, de beleilleszkednénk a közegbe. Ezek
az együttesek simán megférnek a popzenekarok mellett a nagyobb
fesztiválokon, és nem lógnak ki közülük.
SL: Végül is mennyire számít nektek a ranglista?
R: Esetünkben a siker kulcsa a rádió. Régebben meglehetősen sokat
játszottak minket a rádióban, ami rengeteget jelentett, de ha az
embereknek rendszeresen minket kellett volna hallgatniuk, az megint egy
más történet lett volna. Igen, egy jó ranglistahelyezés valószínűleg
nagy lökést tudna adni az együttesnek, a média mindenesetre
felfigyelne. Az új single, az „Only Better” minden nagyobb
rádiósugárzás nélkül a 84. helyen indított. Csak elképzelni lehet, mi
lett volna, ha nagyobb reklámot kap.
SL: Első gondolataim egyike az volt, hogy hogyan tud egy
bristoli banda ilyen ragyogó albumot készíteni, amikor egy milliárdos
költségvetéssel rendelkező együttes, mint a Depeche Mode, nem képes
kilenc normális számot egy lemezhez összehozni?
R: Húúú, most vigyáznom kell, hogy mit beszélek (nevet). Minden arról
szólna, hogy mennyi pénz áll rendelkezésre? Nem hinném. Mi mindig
büszkék voltunk arra, hogy magunk írjuk, magunk vesszük fel, készítjük
és keverjük a számainkat – amit hallasz, az egy szelet belőlünk.
Szívünk, lelkünk benne van a felvételekben, és azt hiszem, ez meg is
látszik. Nincs arra pénzünk, hogy túlfizetett producereket
alkalmazzunk; ez becsületbeli ügy nálunk. Lehet, hogy amikor már
megkerestétek a milliókat, a műfaj ikonjaivá váltatok és rajongóitok
milliói élnek szerte a Földön, már nem hajt annyira a vágy, hogy minden
lemezzel valami maradandót alkossatok. A Depeche Mode mindig is Depeche
Mode marad, akármit is csinálnak, azt a rajongók mindig imádni fogják.
Sok sikert nekik.
SL: Amikor Neil elhagyta az együttest, elgondolkodtatok azon, hogy érdemes-e tovább folytatni?
R: A „We Collide Tour” után teljesen váratlanul ért minket Neil
bejelentése, hogy el akarja hagyni a zenekart. Eleinte bizonytalanok
voltunk a Mesh jövőjét illetően. Hosszasan gondolkodtunk mindketten,
hogy mi tévők legyünk, de hamarosan arra a következtetésre jutottunk,
hogy az együttes olyan nagy szerepet töltött már be az életünkben, hogy
már nem is tudnánk, mit kezdjünk nélküle.
Azt
hozzá kell tennem, hogy mindketten úgy éreztük, hogy Neil döntésével
cserbenhagyott bennünket, hiszen a turné második szakasza még mindig
hátravolt. Magunkra maradtunk a problémával, találnunk kellett valakit
az ő helyére. Ez nem lett más, mint egyik jóbarátunk, Geoff Pinckney.
Mi már régóta ismertük egymást, hiszen korábbi együttesével, a
Glasshouse-szal közösen turnéztunk, és azóta is megmaradt a barátság.
Geoff emellett nagyszerű zenész és vokalista. Próbáltunk közösen
néhányszor, ahol aztán rögtön kiderült, hogy működni fog a dolog.
Amikor mind a négyen együtt vagyunk, olyan fantasztikus összhang van
közöttünk és olyan remekül megértjük egymást, hogy az egyszerűen
felemelő érzés!
Az egyetlen ok, amiért zenélünk, nem más, mint hogy imádunk zenélni – és határozottan nem a pénz miatt (nevet).
SL: Mennyire állandósult a Mesh felállása? Azt mindenesetre észrevettem, hogy a Seize dobosával bővült az együttes.
R: Garynek, az első dobosunknak személyes okok miatt szintén el kellett
hagynia az együttest, ezért sürgősen szükségünk volt valakire, aki
helyettesítheti őt. A stúdió - ahol próbálunk - tulajdonosa ajánlotta
figyelmünkbe Sean Sulemant, aki a Seize és a Trauma Pet tagja volt.
Seannal egy Apoptygma Berzerk koncerten találkoztam, ahol a Seize volt
az előzenekar. Kiderült róla, hogy nem messze lakik tőlünk Bristolban,
tehát kiváló alkalom nyílt arra, hogy megkérdezzük, érdekelné-e a
dolog. Egy-két próba után döntöttük, ő az, aki kell nekünk.
SL: Az album hangzásvilága egy önbizalomtól duzzadó zenekarról
árulkodik. Többet kísérleteztek új dalfelépítéssel, miközben néhány
ravaszságot is belecsempésztek a számokba, ezekre egyáltalán nem
számítottam volna. Milyen alapötletekre építettétek ezt a lemezt?
R: Sem Marknak, sem nekem nem volt meg a varázsreceptünk, egyszerűen
írjuk a dalokat, írjuk a zenét, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle. Úgy
gondolom, hogy talán egy kicsit energikusabb irányba akartam vinni az
albumot. A „We Collide”-nak volt egy kereskedelmibb, majdhogynem popos
hangzásvilága, a „Perfect Solution”-nel viszont szerettünk volna
visszanyúlni a gyökerekhez – egy modern formában. Azt hiszem ez
sikerült. Van egy markáns elektronikus hangzása, mivel rengeteg
lehetőséget kiaknáztunk a régi analóg szintetizátorainkból, de a
gitárok és a felvételeknél használt technikák segítségével egy
rockosabb atmoszférát keltettünk.
Ez egy olyan lemez, ami mentes minden külső kiadói befolyástól, vagy
zenekaron belüli kompromisszumtól. Markkal úgy érzem, teljesen egy
hullámhosszon vagyunk zeneileg, és ez visszaköszön az albumon.
SL: Amióta kézhez kaptuk az első demofelvételeiteket itt, a
Side-Line-ban, óriási fejlődésen mentetek keresztül. Mai ismereteitek
birtokában hogy tekintesz vissza a kezdetekre?
R: Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek az életében vannak dolgok,
amiket megváltoztatna, ha újra kezdhetné, de általában véve igazán
elégedett vagyok azzal, amit eddig elértünk. Ha annak idején azt
mondtad volna nekem, hogy be fogjuk utazni a fél világot, koncerteken
és fesztiválokon lépünk fel, és eladunk sok ezer lemezt, akkor egészen
biztosan nem hittem volna el neked. Még bennünk él a vágy, hogy többet
szeretnénk elérni, és ez az, ami hajt bennünket. Továbbra is százával
kapjuk az üzeneteket és a leveleket emberektől, akik leírják, hogy a
számaink segítették őket abban, hogy az életük valamiféle jobb irányt
vegyen. Erről szól az egész, és ennél jobb visszaigazolásra nincs is
szükségünk.
SL: Az elmúlt évek hoztak egy nem túl pozitív változást a zenei
piacon. Mennyire volt ez hatással az együttesre, és hogyan készültetek
fel erre?
R: Igen, úgy gondolom, hogy az elmúlt öt évet nagyon megsínylette a
zenei piac, ami ránk ugyanolyan hatással volt, mint mindenki másra. A
lemezvállalatok egyértelműen nem akarnak túl nagy összegeket
belefektetni az új előadókba, attól tartva, hogy nem fog nekik
megtérülni. Úgy tűnik, mást nem tehetsz, mint hogy hozzászoksz a
helyzethez, ha továbbra is azzal szeretnél foglalkozni, amit szeretsz.
Mi voltunk abban a helyzetben, hogy a vezető lemezkiadók komolyabb
költségvetést biztosítottak számunkra egy-egy lemez elkészítéséhez, de
adják ezzel a kreativitást is? Egyáltalán nem. Csupán megkönnyíti a
dolgotokat (nevet).
Csak remélni tudom, hogy az emberek továbbra is fognak áldozni a
zenére, legyen az egy CD, vagy az iTunes. Attól félek, hogy a zene
egyszer csak értéktelenné válik. Úgy gondolom, hogy mindannyian egy
rövidlátó társadalomban élünk, ahol a fiatal generáció bizonyosan azt
hiszi, hogy a zene ingyenes.
SL: Az Egyesült Királyságban a kormány és az internet
szolgáltatók meglehetősen szigorúak az illegális letöltéseket illetően,
ugyanakkor a legális alternatívát kínáló oldalak, mint a Spotify,
nagyon népszerűek. Használtad-e már, illetve mennyire találod megfelelő
megoldásnak?
R: Viccesnek hangzik, de csak mostanában ismerkedtem meg a Spotify-jal,
mindenesetre úgy gondolom, hogy ha az emberek fizetnek a zenéért, az
már csak jó lehet. Örökérvényű igazság marad, hogy az interneten
keresztül újabb és újabb emberekhez juthatsz el, és ha a Spotify-jal ez
lehetséges, sőt még valamiféle jogdíjat is kapsz, akkor az kitűnő.
SL: Robbie Williams még mindig rajongótok?
R: Ááá, Bob, ahogy csak mi hívjuk! Továbbra is várom, hogy elkészítse
valamelyik számunk feldolgozását, és végre visszavonulhassunk, de eddig
mindhiába (nevet). Jelenleg épp a nagy visszatérésén dolgozik itt,
Nagy-Britanniában. Az új single-jének határozottan meshes hangzása van,
úgyhogy még mindig a rajongónknak kell lennie (nevet).
SL: Az „Is it so hard” egy nagyon erős dal. Mindjárt tudtátok,
hogyan építsétek fel ezt a számot? Tele van olyan hangelemekkel,
amelyek különféle hangulatokat teremtenek. Nézzük csak meg a kemény
intrót és a köztes szintetizátor szólamokat, ahogy kontrasztot alkotnak
az akusztikus hangzású részekkel. Különösen az itt-ott megjelenő
örvénylő dobszólamok nagyszerűek, amelyek az egészet egységessé teszik.
Kinek az ötlete volt ez?
R: Tényleg szeretem ötvözni az elektonikát a rockosabb elemekkel, ezt
tükrözi ez a szám is. Nekem úgy tűnik, hogy nagyon sok zenekar nem
képes megfelelően vegyíteni a kettőt. Mindig megpróbáltam mintegy
összezavarni a hallgatót oly módon, hogy a szintetizátor gitárnak
tűnjön, amit meg billentyűjátéknak hall, az pedig gitáreffektek által
kel életre. Így a hangoknak olyan kavalkádját hozzuk létre, amely
egyfajta nyers energiát idéz elő. Az „Is it so hard” számos
elektronikus és akusztikus elemet ötvöz, amelyek ezt az erős,
atmoszférikus hangzásvilágot keltik.
SL: A „Hold it together” outroja olyasmi, amire régebben nem számítottam volna tőletek, mindenesetre nagyon kellemes.
R: Szeretjük használni ezeket az apró zenei összekötő elemeket, mert
elősegítik a dalok közti hangulatváltozást. Ezeket nem alkalmaztuk a
„We Collide” esetében, de a „Perfect Solution”-nél ismét visszatértünk
hozzájuk.
SL: A „Who Says” című számhoz segítségül hívtátok Julia Beyert
a Technoirból – azt kell, hogy mondjam, hogy életemben nem hallottam
még ennyire tökéletes duettet – erőteljes és hihetetlenül magával
ragadó. Kinek az ötlete nyomán került mindkét vokál feléneklésre?
R: A „Who Says” esetében írtam Marknak egy zenét, hogy találjon rá ki
valami dalszöveget. Amikor lejátszotta nekem, amit írt, egyből az
ugrott be, hogy ez olyan, mintha két ember vitája lenne. Megismételte a
versszakok sorait, mintha valaki válaszolna rájuk, és ez adta az
ötletet, hogy felkérjünk valakit a második sor feléneklésére. Juliát
évek óta ismerjük és jó barátságban vagyunk. Korábban készítettem egy
remixet is az egyik Technoir számhoz. Tudtam, hogy ha felkérném a
feladatra, akkor gyorsan és profin oldaná meg. Átküldtem neki a számot
interneten keresztül, és 24 órával később már vissza is érkezett, rajta
az énekhangjával. Ez az első alkalom, hogy más énekest is alkalmaztunk
a felvételeinken, de tényleg megfogta azt a hangulatot, amit ki
szerettünk volna fejezni vele.
Forrás:
www.side-line.com
Hozzászólások
Jelenleg nincsen hozzászólás!
Hozzászólok
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned!
|
Facebook
|