SL: Az „If we stay here” bizonyára a Mesh-sel eltöltött időszakot foglalja össze, kiváltképp, ha a teljes szöveget nézzük: „If we stay here, we die here” (Ha itt maradunk, itt halunk - a szerk.). A tétlenség sosem volt rátok jellemző. Valóban ez a szemlélet adta az ihletet a dal megírásához?

R: Nem, egyáltalán nem, de tetszik a megközelítésed (nevet). A szókapcsolat két ember egymás iránti érzelmeire utal és az adott szituációra, amiben éppen vannak. A ’minden nap egyforma’ érzetéről szól, és arról a szétfeszítő vágyról, hogy ki kell törni ebből az állapotból. Ez az érzés mindannyiunkban feléled egy idő után, amikor úgy érezzük, hogy életünknek gyökeres változásra van szüksége.

SL: Az utolsó lemezeitek más és más kiadónál jelentek meg. Mit gondolsz, a Dependent és a Metropolis a végállomást jelentik majd a számotokra?        

R: Ezt nehéz lenne megmondani. Szeretném, ha így lenne. Együttesként más-más törekvéseink voltak a különböző kiadók alatt. Az újonnan alakult zenekarok – ahogy annak idején nekünk is – egyetlen vágya, hogy kiadhassák valahogy az első lemezüket, de az eladási adatok aztán kijózanítólag hatnak. Azt hiszem, hogy meglehetősen szerencsések voltunk azokkal az emberekkel, akikkel együtt dolgoztunk, eladtunk sok ezer lemezt, de az idő eljön, hogy kipróbáljunk új dolgokat. A Dependent és Stefan Herwig egy igazán megfelelő választásnak tűnt a továbblépésre. Tetszett, amit felvázolt nekünk, és nem adta elő azt a szokásos sablon kiadói dumát. Tudott mindent az életpályánkról, és tetszett neki, amit és ahogyan eddig csináltunk. Nagyszerű érzés egy olyan kiadóval együtt dolgozni, akivel egyenlő félként tudunk kommunikálni, és egy csapatként funkcionálunk.

SL: Hogy jutottatok erre a döntésre?

R: Úgy terveztük, hogy „A Perfect Solution”-t kiadó jelenléte nélkül készítjük el, és amikor már az utolsó stádiumban vannak a munkálatok, megkeressük a megfelelő hozzáállással, tapasztalattal és rátermettséggel rendelkező kiadót, amely terjeszthetné a lemezeinket. Ekkor került képbe Stefan Herwig és a Dependent. Stefant, a más együttesekkel közös munkáit és a színtéren betöltött szerepét eddig is ismertük. Menedzserünk, Hayo Lewerentz által kerültünk kapcsolatba egymással, aki leszervezett néhány találkozót vele. Tetszett, amit tőle hallottunk. Mindemellett Stefannak van egy partneri szerződése a Metropolis-szal, ezután párhuzamosan megjelenik a lemezünk az USÁ-ban is, aminek természetesen örülünk.      

SL: Rengeteg rajongó kérdezi, hogy miért nem szerződtök le egy nagy kiadóhoz? Szerintem az emberekben még él az a (tév?)hit, hogy az electropop zenével könnyedén be lehetne törni a ranglistákra. Mi a véleményed erről? Hogy mást ne mondjak, az „It’s gone” tökéletes popzene.

R: Mi ugyanígy gondoljuk. Büszkeséggel tölt el bennünket és nagyszerű érzés, hogy részesei vagyunk a dark/gót színtérnek, de úgy érezzük, hogy könnyedén át tudnánk hidalni azt a távolságot, amely köztünk és a kereskedelmibb/alternatívabb színtér között van, ahogyan tette ezt pl. a Muse, a Prodigy, a Garbage, a Placebo vagy épp a DM. Nem azt mondjuk, hogy hasonló magasságokig jutnánk, de beleilleszkednénk a közegbe. Ezek az együttesek simán megférnek a popzenekarok mellett a nagyobb fesztiválokon, és nem lógnak ki közülük.

SL: Végül is mennyire számít nektek a ranglista?

R: Esetünkben a siker kulcsa a rádió. Régebben meglehetősen sokat játszottak minket a rádióban, ami rengeteget jelentett, de ha az embereknek rendszeresen minket kellett volna hallgatniuk, az megint egy más történet lett volna. Igen, egy jó ranglistahelyezés valószínűleg nagy lökést tudna adni az együttesnek, a média mindenesetre felfigyelne. Az új single, az „Only Better” minden nagyobb rádiósugárzás nélkül a 84. helyen indított. Csak elképzelni lehet, mi lett volna, ha nagyobb reklámot kap.

SL: Első gondolataim egyike az volt, hogy hogyan tud egy bristoli banda ilyen ragyogó albumot készíteni, amikor egy milliárdos költségvetéssel rendelkező együttes, mint a Depeche Mode, nem képes kilenc normális számot egy lemezhez összehozni?  

R: Húúú, most vigyáznom kell, hogy mit beszélek (nevet). Minden arról szólna, hogy mennyi pénz áll rendelkezésre? Nem hinném. Mi mindig büszkék voltunk arra, hogy magunk írjuk, magunk vesszük fel, készítjük és keverjük a számainkat – amit hallasz, az egy szelet belőlünk. Szívünk, lelkünk benne van a felvételekben, és azt hiszem, ez meg is látszik. Nincs arra pénzünk, hogy túlfizetett producereket alkalmazzunk; ez becsületbeli ügy nálunk. Lehet, hogy amikor már megkerestétek a milliókat, a műfaj ikonjaivá váltatok és rajongóitok milliói élnek szerte a Földön, már nem hajt annyira a vágy, hogy minden lemezzel valami maradandót alkossatok. A Depeche Mode mindig is Depeche Mode marad, akármit is csinálnak, azt a rajongók mindig imádni fogják. Sok sikert nekik.

SL: Amikor Neil elhagyta az együttest, elgondolkodtatok azon, hogy érdemes-e tovább folytatni?

R: A „We Collide Tour” után teljesen váratlanul ért minket Neil bejelentése, hogy el akarja hagyni a zenekart. Eleinte bizonytalanok voltunk a Mesh jövőjét illetően. Hosszasan gondolkodtunk mindketten, hogy mi tévők legyünk, de hamarosan arra a következtetésre jutottunk, hogy az együttes olyan nagy szerepet töltött már be az életünkben, hogy már nem is tudnánk, mit kezdjünk nélküle.    

Azt hozzá kell tennem, hogy mindketten úgy éreztük, hogy Neil döntésével cserbenhagyott bennünket, hiszen a turné második szakasza még mindig hátravolt. Magunkra maradtunk a problémával, találnunk kellett valakit az ő helyére. Ez nem lett más, mint egyik jóbarátunk, Geoff Pinckney. Mi már  régóta ismertük egymást, hiszen korábbi együttesével, a Glasshouse-szal közösen turnéztunk, és azóta is megmaradt a barátság. Geoff emellett nagyszerű zenész és vokalista. Próbáltunk közösen néhányszor, ahol aztán rögtön kiderült, hogy működni fog a dolog. Amikor mind a négyen együtt vagyunk, olyan fantasztikus összhang van közöttünk és olyan remekül megértjük egymást, hogy az egyszerűen felemelő érzés!
Az egyetlen ok, amiért zenélünk, nem más, mint hogy imádunk zenélni – és határozottan nem a pénz miatt (nevet).    

SL: Mennyire állandósult a Mesh felállása? Azt mindenesetre észrevettem, hogy a Seize dobosával bővült az együttes.

R: Garynek, az első dobosunknak személyes okok miatt szintén el kellett hagynia az együttest, ezért sürgősen szükségünk volt valakire, aki helyettesítheti őt. A stúdió - ahol próbálunk - tulajdonosa ajánlotta figyelmünkbe Sean Sulemant, aki a Seize és a Trauma Pet tagja volt. Seannal egy Apoptygma Berzerk koncerten találkoztam, ahol a Seize volt az előzenekar. Kiderült róla, hogy nem messze lakik tőlünk Bristolban, tehát kiváló alkalom nyílt arra, hogy megkérdezzük, érdekelné-e a dolog. Egy-két próba után döntöttük, ő az, aki kell nekünk.

SL: Az album hangzásvilága egy önbizalomtól duzzadó zenekarról árulkodik. Többet kísérleteztek új dalfelépítéssel, miközben néhány ravaszságot is belecsempésztek a számokba, ezekre egyáltalán nem számítottam volna. Milyen alapötletekre építettétek ezt a lemezt?

R: Sem Marknak, sem nekem nem volt meg a varázsreceptünk, egyszerűen írjuk a dalokat, írjuk a zenét, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle. Úgy gondolom, hogy talán egy kicsit energikusabb irányba akartam vinni az albumot. A „We Collide”-nak volt egy kereskedelmibb, majdhogynem popos hangzásvilága, a „Perfect Solution”-nel viszont szerettünk volna visszanyúlni a gyökerekhez – egy modern formában. Azt hiszem ez sikerült. Van egy markáns elektronikus hangzása, mivel rengeteg lehetőséget kiaknáztunk a régi analóg szintetizátorainkból, de a gitárok és a felvételeknél használt technikák segítségével egy rockosabb atmoszférát keltettünk.   

Ez egy olyan lemez, ami mentes minden külső kiadói befolyástól, vagy zenekaron belüli kompromisszumtól. Markkal úgy érzem, teljesen egy hullámhosszon vagyunk zeneileg, és ez visszaköszön az albumon.    

SL: Amióta kézhez kaptuk az első demofelvételeiteket itt, a Side-Line-ban, óriási fejlődésen mentetek keresztül. Mai ismereteitek birtokában hogy tekintesz vissza a kezdetekre?

R: Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek az életében vannak dolgok, amiket megváltoztatna, ha újra kezdhetné, de általában véve igazán elégedett vagyok azzal, amit eddig elértünk. Ha annak idején azt mondtad volna nekem, hogy be fogjuk utazni a fél világot, koncerteken és fesztiválokon lépünk fel, és eladunk sok ezer lemezt, akkor egészen biztosan nem hittem volna el neked. Még bennünk él a vágy, hogy többet szeretnénk elérni, és ez az, ami hajt bennünket. Továbbra is százával kapjuk az üzeneteket és a leveleket emberektől, akik leírják, hogy a számaink segítették őket abban, hogy az életük valamiféle jobb irányt vegyen. Erről szól az egész, és ennél jobb visszaigazolásra nincs is szükségünk.

SL: Az elmúlt évek hoztak egy nem túl pozitív változást a zenei piacon. Mennyire volt ez hatással az együttesre, és hogyan készültetek fel erre?

R: Igen, úgy gondolom, hogy az elmúlt öt évet nagyon megsínylette a zenei piac, ami ránk ugyanolyan hatással volt, mint mindenki másra. A lemezvállalatok egyértelműen nem akarnak túl nagy összegeket belefektetni az új előadókba, attól tartva, hogy nem fog nekik megtérülni. Úgy tűnik, mást nem tehetsz, mint hogy hozzászoksz a helyzethez, ha továbbra is azzal szeretnél foglalkozni, amit szeretsz. Mi voltunk abban a helyzetben, hogy a vezető lemezkiadók komolyabb költségvetést biztosítottak számunkra egy-egy lemez elkészítéséhez, de adják ezzel a kreativitást is? Egyáltalán nem. Csupán megkönnyíti a dolgotokat (nevet).

Csak remélni tudom, hogy az emberek továbbra is fognak áldozni a zenére, legyen az egy CD, vagy az iTunes. Attól félek, hogy a zene egyszer csak értéktelenné válik. Úgy gondolom, hogy mindannyian egy rövidlátó társadalomban élünk, ahol a fiatal generáció bizonyosan azt hiszi, hogy a zene ingyenes.

SL: Az Egyesült Királyságban a kormány és az internet szolgáltatók meglehetősen szigorúak az illegális letöltéseket illetően, ugyanakkor a legális alternatívát kínáló oldalak, mint a Spotify, nagyon népszerűek. Használtad-e már, illetve mennyire találod megfelelő megoldásnak?

R: Viccesnek hangzik, de csak mostanában ismerkedtem meg a Spotify-jal, mindenesetre úgy gondolom, hogy ha az emberek fizetnek a zenéért, az már csak jó lehet. Örökérvényű igazság marad, hogy az interneten keresztül újabb és újabb emberekhez juthatsz el, és ha a Spotify-jal ez lehetséges, sőt még valamiféle jogdíjat is kapsz, akkor az kitűnő.

SL: Robbie Williams még mindig rajongótok?

R: Ááá, Bob, ahogy csak mi hívjuk! Továbbra is várom, hogy elkészítse valamelyik számunk feldolgozását, és végre visszavonulhassunk, de eddig mindhiába (nevet). Jelenleg épp a nagy visszatérésén dolgozik itt, Nagy-Britanniában. Az új single-jének határozottan meshes hangzása van, úgyhogy még mindig a rajongónknak kell lennie (nevet).

SL: Az „Is it so hard” egy nagyon erős dal. Mindjárt tudtátok, hogyan építsétek fel ezt a számot? Tele van olyan hangelemekkel, amelyek különféle hangulatokat teremtenek. Nézzük csak meg a kemény intrót és a köztes szintetizátor szólamokat, ahogy kontrasztot alkotnak az akusztikus hangzású részekkel. Különösen az itt-ott megjelenő örvénylő dobszólamok nagyszerűek, amelyek az egészet egységessé teszik. Kinek az ötlete volt ez?

R: Tényleg szeretem ötvözni az elektonikát a rockosabb elemekkel, ezt tükrözi ez a szám is. Nekem úgy tűnik, hogy nagyon sok zenekar nem képes megfelelően vegyíteni a kettőt. Mindig megpróbáltam mintegy összezavarni a hallgatót oly módon, hogy a szintetizátor gitárnak tűnjön, amit meg billentyűjátéknak hall, az pedig gitáreffektek által kel életre. Így a hangoknak olyan kavalkádját hozzuk létre, amely egyfajta nyers energiát idéz elő. Az „Is it so hard” számos elektronikus és akusztikus elemet ötvöz, amelyek ezt az erős, atmoszférikus hangzásvilágot keltik.

SL: A „Hold it together” outroja olyasmi, amire régebben nem számítottam volna tőletek, mindenesetre nagyon kellemes.

R: Szeretjük használni ezeket az apró zenei összekötő elemeket, mert elősegítik a dalok közti hangulatváltozást. Ezeket nem alkalmaztuk a „We Collide” esetében, de a „Perfect Solution”-nél ismét visszatértünk hozzájuk.

SL: A „Who Says” című számhoz segítségül hívtátok Julia Beyert a Technoirból – azt kell, hogy mondjam, hogy életemben nem hallottam még ennyire tökéletes duettet – erőteljes és hihetetlenül magával ragadó. Kinek az ötlete nyomán került mindkét vokál feléneklésre?

R: A „Who Says” esetében írtam Marknak egy zenét, hogy találjon rá ki valami dalszöveget. Amikor lejátszotta nekem, amit írt,  egyből az ugrott be, hogy ez olyan, mintha két ember vitája lenne. Megismételte a versszakok sorait, mintha valaki válaszolna rájuk, és ez adta az ötletet, hogy felkérjünk valakit a második sor feléneklésére. Juliát évek óta ismerjük és jó barátságban vagyunk. Korábban készítettem egy remixet is az egyik Technoir számhoz. Tudtam, hogy ha felkérném a feladatra, akkor gyorsan és profin oldaná meg. Átküldtem neki a számot interneten keresztül, és 24 órával később már vissza is érkezett, rajta az énekhangjával. Ez az első alkalom, hogy más énekest is alkalmaztunk a felvételeinken, de tényleg megfogta azt a hangulatot, amit ki szerettünk volna fejezni vele.

Forrás:

www.side-line.com