Az interjú szerzői jogvédelem alatt áll, s az Új-hullám-törés [1] c. zenei dokumentumfilm anyagát képezi. Bármely részletének felhasználása csak a Lilian Goth Production (LGP), illetve a rendező (http://www.myspace.com/kristianignacz) engedélyével lehetséges.

Készült: Budapest, Delerium koncert, A38 hajó, 2008.05.11.

Az interjú elkészítéséért külön köszönet Fónyad Csabinak (Fineasnak) a technikáért, Lukácsi Krisztának, hogy ismét önfeláldozóan vállalta a szervezésben és az interjúban való részvételt, Bán Tamásnak a segítségért, s Turza Tamásnak (A38), hogy a helyszínen megkönnyítette a munkánkat!

Bill Leeb a Delerium, a Front Line Assembly, s más zenei projectek alapítója, a koncert előtt adott nekünk interjút. 

  LGP: A legelső kérdéskörünk a new wave-re vonatkozik. Mit gondolsz a new wave-ről, szerinted hogyan indult, milyen más irányzatok ágaznak el belőle 

Bill: Legelőször a new romantic zene jut eszembe róla. Olyan együttesek, mint a Human League, Duran Duran, a Depeche Mode is talán, és Amerikában olyanok, mint a The Cars. Szerintem az elektronikus zene egyik korai felfogása ez az irányzat, és egyszerre indultak a híres brit punk bandákkal. Ezek az együttesek, még a Flock of Seagulls is, amitől a legtöbben igyekeztek tisztes távolságban maradni, alapvető szerepet játszottak az elektronikus zene fejlődésében. Mi is szerettük ezeket anno, vékony nyakkendőt és szűk nadrágot hordtunk. Fontosak voltak, mert nagyrészt az elektronikára építettek. Ennek ellenére inkább divathullámnak mondanám, ami úgy el is tűnt, ahogy megjelent. Emlékszem, hogy néhány ilyen számra még táncoltam is, de nem voltam nagy new wave / new romantic rajongó, inkább punknak vallottam magam.

LGP: Volt valami hatással mindez a későbbi zenei projectjeidre?

Bill: Igen, persze. Akiket az előbb felsoroltam, pl. a Duran Duran a Spandau Ballett, és a hasonlók… Valószínűleg kihagyok párat, pl. a ’My Sharona’ előadóját.. …The Knack-et! Na, az hatalmas volt, ők voltak maga a New Wave! A Flock Of Seagulls-t már mondtam, és még talán a Men At Work… Ezek mind-mind részei a korai elektronikus tánczenének, és igen, szerettem a legtöbbet, így hatottak is rám.

 LGP: Hogyan definiálnád a különbséget az underground és az alternatív közt?

 Bill: Az underground számomra inkább elektronikus zenét jelent. Szerintem ebbe a kategóriába tartozik a Throbbing Gristle és a Cabaret Voltaire. Ehhez képest az alternatívról a indie rock jut eszembe, pl. a Joy Division, The Smiths, vagy a korai R.E.M… Számomra az underground mindig is elektronikus zenét jelentett, az alternatív pedig gitárzenét, és az akkori angol nyelvű sajtó is így kategorizálta őket.

 LGP: Szerinted a műfajban keresendő a különbség és nem mondjuk abban, hogy mi hány emberhez jut el? A kiadók közti különbségeknek és a bevételnek nincs ehhez köze?

 Bill: Nem is tudom. Az alternatív kifejezésbe annyi mindent bele lehet magyarázni a nyitottsága miatt. De igazából csak annyit jelent, hogy megvan a lehetőséged arra, hogy ne ezt, hanem azt válaszd. Szerintem, főleg most már, az elérhetőségnek és a kiadóknak, ehhez a két fogalomhoz semmi köze. Tűnnek el a kiadók, az együttesek egyre inkább az internetet használják (pl. MySpace, YouTube), hogy az albumaikat ismertté tegyék és eladják. Trent Reznor[2] és a Radiohead kiadó nélkül jelentették meg új albumaikat az interneten. Minden könnyen hozzáférhető, ott van a számítógépeden, akár eredetileg kis kiadóhoz tartozott, akár nagyobbhoz. Ez szerintem mindent megváltoztat – az összes zenei kiadó előbb-utóbb teljesen fölöslegessé fog válni: végleg megszűnnek a lemezboltokkal együtt. Egy kicsit szomorú ezt látni, mert nem lesz ugyanolyan lemezek nélkül. Más funkciója lesz a borítóknak, ha egyáltalán kellenek még... És persze, le lehet azt is tölteni, meg kinyomtatni is, ha van mivel, de ezt nem szokták… Nem lesz ugyanaz, ha nem kézzelfogható. Most, ahogy ebbe belegondolok… Mikor a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején meg akartuk hallgatni valakinek a zenéjét, írnunk kellett nekik, hogy készítsenek egy kazettát, adják fel a postán, mi átvettük és meghallgattuk. Ilyen is volt, és akkor sem volt szükség kiadókra. Ez volt akkor az igazán független kiadás, mikor te magad csináltad otthon a kazettáidat.

 LGP: Ezzel eltűnik talán a társadalmi háttérrel kapcsolatos különbség is. Ha mindenki mindenhol meg tud szerezni mindent… Visszahat ez valahogy a zenéitekre?

 Bill: Talán valami különbség mégis van. A fura, szokatlan zenéket a számítógép-függők találják meg, ismerik meg előbb. Ami egyrészt jó, mert az adott művész ismert lesz, másrészt rossz, mert általában pont ez a közönség az, aki nem hajlandó fizetni a zenéért, csak megszerzi fájl megosztó programok segítségével és továbbadja. Ez a kisebb bandáknak komoly kárt tud okozni. Ezt továbbgondolva, mondjuk életmódbeli különbségekről beszélhetünk, és nem anyagi háttérrel kapcsolatos eltérésekről. Vegyünk pl. egy country vagy népzene rajongót. Nem tudom elképzelni, ahogy ők zenét töltenek le. Valószínűleg ők inkább megveszik a CD-ket. Lehet, hogy nem is tudják, hogyan kell letölteni, vagy kiírni a zenéket, mert Dallasban, Texas-ban laknak, és inkább lemennek a helyi kisboltba és megveszik a country zenéjüket. Ezzel szemben a mi szcénánkban, ahogy elnézem, imádják letölteni és megosztani a zenét. És valószínűleg idővel mindenki ezt fogja csinálni, mert a most huszonévesek már így nőttek fel, nagyon jól tudják, hogy hogyan lehet hozzájutni a zenékhez. …Amikből egye több, és több van, így lesz például fontos is az internetes keresés.

LGP: Ahhoz, hogy könnyebben felismerhetőek legyenek ebben a masszában az egyes előadók, általában mindenféle szimbólumokat használnak. Mi a véleményed, mit érnek el az egyes előadók ezzel? Egyrészt olyan létező szimbólumokra gondolok, mint a kelta kereszt, a sarló-kalapács, a fogaskerék vagy a keresztény szimbólumok; másrészt az általuk létrehozott, új logokra.

Bill: Be kell, hogy valljam, szerintem a legtöbb együttes kiegészítőként használja a már létező szimbólumokat, az albumborító részeiként, csupán azért mert jól néz ki. És szerintem az emberek aztán túl sok mindent látnak ezek mögé. Belemagyaráznak mindenfélét pl. a fordított keresztbe… Szóval igazán csak rajtad múlik, hogy mit szeretnél kihozni belőlük. De persze vannak együttesek, akik kijelentik magukról, hogy a sötét oldalról jöttek… Régen is voltak ilyenek – pl. a Judas Priest. Muszáj szimbolikusnak lenniük, mert a zenéjük is ezt képviseli, a magukról kialakított képük része. Az embereknek pedig szükségük van arra, hogy a zene mögött legyen egy ilyen kép. A Skinny Puppy is ilyen volt, csak, hogy valami saját tapasztalatot hozzak fel példaként. Meg volt beszélve, hogy minden tagnak fekete haja lesz, sötét, szinte gótikus ruháik, és a promo fotók is ezt a vonalat erősítették. Mind nekünk, mind a rajongóknak egyértelmű alapot adott az azonosuláshoz. De ezt a reklámok is ugyanígy használják. Az ismert szimbólumok tömörek, megmaradnak az ember fejében, és egy pillantás elég ahhoz, hogy átmenjen az üzenet. Elég, ha megemlítem pl. a McDonald’s M betűjét. Mindenki azonnal tudja, hogy mit kell hozzákapcsolni. Ugyanígy működik az együttesekkel is. A Nine Inch Nails NiN logoja is ugyanilyen hatásos. Idővel semmi másnak nem kell az albumborítóra kerülni a logo mellé, mindenki azonnal tudja, hogy milyen zenészek állnak az album mögött. Emellett még mindig úgy gondolom, hogy a legtöbb ismert jelkép használata leginkább arra vezethető vissza, hogy az együttes tagok úgy gondolják, hogy jól fog kinézni a borítón, és nem kell túl komolyan venni őket.

 LGP: Talán a már jól ismert, régi jelképekkel olyat is mondanak az együttesek magukról, amit nem is akartak, ha így gondolkodnak. Ezzel együtt, ha már létező szimbólumot választanak, amivel magukat akarják definiálni, tudnak mellette újat is mondani szerinted?

 Bill: Hát ezek a jelképek véges számúak, előbb-utóbb ugyanazt fogod használni, ha úgy döntesz, hogy szükséged van rájuk. Így van ez a hangokkal is. Előbb-utóbb megjelennek ugyanazok a hangok a zenéidben… Hogyha valamilyen eredeti gondolat részeként használnak egy jelképet, akkor mindenképpen jónak találom. A jelképek tömörek, és egyszerűbben tudják közvetíteni a mondanivalódat. A szimbólumok így nem csak marketing szempontból fontosak, de történelmi, világnézeti szempontból is. Egy albumborítón eleve nincs sok hely, tömörnek kell lennie a képnek, amit a zene mellé kap az ember. Olyasminek kell lennie a borítón, amire emlékezni fognak, ami megragad az emberek fejében.

 LGP: Ha már borítókról beszélünk, eszembe jutott az Epitaph[3] képvilága, amit a szövegek is alátámasztanak. Pusztulás, háború, az emberek kihalása, világvége – meglehetősen sötét jövőkép. És ez természetesen nem csak erre az egy albumra érvényes. Honnan ez a megszállottság? Szereted a sci-fi filmeket, könyveket? Így képzeled a jövőt?

 Bill: Hát nem nagyszerű, hogy ilyeneket látok előre? Ahogy minden széthullik, teljes pusztulás, semmi jövő és kihalunk… [nevet]. De lehet, hogy erre nem mindenki kíváncsi. Minden albumhoz találok valami témát és képanyagot, és igen, általában ebből a témakörből kerülnek ki. Mondhatjuk, hogy a megszállottja vagyok ennek. De mostanában egyre több tudós is hasonlóan látja a jövőt. Lehet, hogy ötszáz év múlva tényleg kihalunk. Az lesz a legnagyobb problémánk, hogy túl sok ember lesz és egyre kevesebb természetes erőforrás ahhoz, hogy mindenki élni tudjon. Éhezés és háború lesz… Nagyon szeretnék három-négyszáz év múlva visszajönni a földre, csak egy napra, hogy megnézzem mi lett az emberekkel. Fejlődtek? Túléltek? El kellett költözniük egy másik bolygóra? Hát nem kár, hogy ezeket nem láthatjuk majd? Elég rövid ideig vagyunk itt... Most is vannak éhezők, háborúk, a természetet is irtják, vannak olyan helyek, ahol nem maradt semmilyen természetes élet – ezeket láthatjuk dokumentumfilmekben. És ennek ellenére – hogy tudhatunk róla – nem fog senki megváltozni, mert mindenki úgy érzi, minden joga meg van ahhoz, hogy a lehető legtöbbet hozza ki az életéből, így nem tud évtizedekre vagy esetleg évszázadokra előre gondolkozni. És amíg így gondolkozunk, addig folyamatosan tesszük tönkre a bolygónkat, és egy napon már nem lesz elég semmiből. Így az erősebbek majd uralkodni fognak a gyengébbek fölött, és igazi káosz lesz a Földön. [nevet] És ezt nagyon szeretném megnézni. Igen, szeretem a sci-fi filmeket, és elképzelem, hogy milyen jó lehet túlélőnek lenni. És egyedül ide-oda autóznék egy halott bolygón. [Dead Planet!][4] Simán elcserélném tíz mostani évemet tíz évre a távolabbi jövőben. Kíváncsi vagyok, túlélném-e. Legrosszabb esetben meghalok. Ez egyébként is megtörténik.

 LGP: Olvastál, vagy láttál klasszikus utópiákat, disztópiákat, mint mondjuk az 1984, vagy a Szép új világ?

 Bill: Nagy filmrajongó vagyok. Minden science fictiont megnézek. Mindig is szerettem őket. Az 1984-et is, és a Szárnyas fejvadász-t. Mind-mind nagy hatással volt rám. A legutóbbi ilyen, amit láttam a Sunshine[5] című. A nap elpusztul a filmben, és egy küldöttségnek csillagok felrobbantásával elegendő fényt kell létrehozniuk ahhoz, hogy ne fagyjon meg az egész Föld. Nagyon jó film, igazán sötét, és természetesen nincs happy end. Szerintem mindenképp jobb a dolgok sötét oldalával foglalkozni.

 LGP: Ezt legtöbben az öltözékükkel is szeretik mutatni. A sok feketébe öltözött, fekete-fehérre sminkelt arcokra gondolok, és a hagyományra, ami ezt a stílust övezi. Mit gondolsz, mennyire kifejező még mindig a fekete öltözet?

  Bill: Egyfelől nagyon fontosnak tartom, hogy mindenkinek legyen saját személyisége, de úgy érzem, hogy ezt nem zárja ki, ha mindannyian feketében vannak. Egy kicsit más a sminkjük, nem lehet teljesen egyforma a hajuk, más-más együtteseket szeretnek. Másfelől pedig, mikor fiatal vagy, kell, hogy valahova tartozz, és az öltözék ezt elősegíti: a stílus összefogja őket. Mikor a M’era Luna-n játszottunk húszezer ember előtt, én voltam az egyetlen arc, akin nem fekete nadrág volt. (A terepszínű nadrágom volt rajtam.) Az egész közönség egy nagy fekete masszának látszott. Nekem nagyon tetszett! És azt hiszem, hogy nekik is szükségük van erre, jól érzik magukat egymás társaságában így – egy közösséget alkotnak. Mert amikor kimennek a fesztiválról, akkor belecsöppenek a világ többi részére, ami elképesztően elkommercializálódott és unalmas. A hétköznapokban mindig meg akarják mondani neked, hogy mit csinálj, mit hallgass, mit nézz. Annyi szabály és törvény van a világon, egész lehetetlenek, minthogy hova köphetsz, és miket termeszthetsz; ezzel szemben jönnek létre közösségek, akiket például a stílusuk is összetart. Amikor én tini voltam, én sem akartam egyedül lenni. Valaminek a része szerettem volna lenni, valahova tartozni. Ez nagyon fontos. Addig mindenképp, amíg nem leszel egy kicsit idősebb… Mert idővel megtalálhatod a saját személyiséged, és talán kevésbé van szükséged egy ilyen nagyobb közösségre.  

LGP: Közösségről és valahova tartozni akarásról beszélgetünk. Szerinted hogyan illik ide a vallás? Ebben a szubkultúrában sok együttesnek vannak vallásos, vagy éppen vallásellenes szövegei, és rengeteg előadó képi világa vallásos témákból merít, a logoban megjelenik a kereszt.

Bill: Úgy gondolom, hogy ezzel a könnyebb végét fogják meg a dolognak. Nagyon rég óta létezik vallásos, vagy azzal kapcsolatos művészet, és nehéz valami újat mondani a témáról. Ennek ellenére, ha belegondolok, a művészet sok ága rengeteget köszönhet a vallásnak, elsősorban az építészet és a festészet. És persze, mindig is kiemelt téma volt a történelem során, hiszen rengeteg háború, és mészárlás elindítója volt a vallás. Elég ironikus, hogy az emberek még mindig ölik egymást emiatt. Egy soha véget nem érő ellenségeskedésről van szó, ami mindig, minden művészet alapja lehet. Nem tudják bebizonyítani egyik isten létezését sem, ahogy az ősrobbanás teóriáját sem tudták egyértelműen igazolni. Szerintem túl könnyű, és elég olcsó megoldás ezeket a képeket és jelképeket rádobálni az albumodra ezzel mutatva, hogy pl. milyen művelt vagy spirituális vagy… Sokkal okosabb módjai vannak annak, hogy elmondd a véleményed, akár még egy ilyen agyonelemzett témáról is, minthogy felpakolj pár keresztet vagy fordított keresztet a lemezedre. Az ilyen egyértelmű dolgok nem arra bíztatják az embereket, hogy ássanak mélyebbre, hanem azt mutatják, hogy nincs mögöttük semmi.  

LGP: Még mindig ez a közösségi érzés foglalkoztat, amit mondtál. Sok-sok ember feketében, de más zenei ízléssel. Főleg, mert itthon ez különlegesen igaz, a goth, az EBM, az industrial vagy éppen a dark irányzat rajongói egy szubkultúrába tartoznak. Mégis nagyon különbözőek. Ha valaki, akkor te igazán rálátsz ezekre az eltérésekre, olyan különböző projectekkel mint a Delerium és a Front Line Assembly.  

Bill: A legszembetűnőbb különbség talán az, hogy a Delerium koncerteken (de mondhatnám a Goldfrapp-et, vagy a Dead Can Dance hangzású együtteseket is) sokkal több a lány, a Front Line Assembly-n pedig inkább srácok vannak, akik alig várják, hogy beszakadjon a dobhártyájuk. Én valahogy ezen a vonalon húznám meg a határt egyébként. Vannak olyan emberek, akik a nehezebb, agresszívabb zenét szeretik jobban, és mások, akik az ezoterikusabb, lágyabb stílust kedvelik. Most függetlenül a nemüktől. A darkos arcok talán jobban szeretik a keményebb zenét, míg mások, akik az electro felől érkeznek a dallamosabb, lágyabb zenéket fogják szeretni, mint a Covenant, a VNV[6], vagy a Project Pitchfork. Ezek szövegükben is kevésbé súlyos vagy depresszív dolgokról szólnak. Szóval személyiség kérdése: ki milyenhez vonzódik. De attól még mindegyikükben benne van a kommersszel, a poppal való szembenállás.  

LGP: Itt, Magyarországon ebbe a körbe tartoznak a Depeche Mode rajongók is. A legtöbben közülük úgy gondolják, hogy a DM zenéje hatással volt a későbbi általad keményebbnek nevezett műfajokra és a dallamosabb, poposabb ágakra is egyaránt. Te hogy látod ezt? Rád volt-e hatással a DM?  

Bill: Neeem. De ahogy mondtam a DM előtt ott volt a Throbbing Gristle, a Cabaret Voltaire, a Kraftwerk, korai Neubauten, Test Dept.… Ezek voltak azok az együttesek, akik hatottak rám. Soha nem szerettem a Depeche Mode-ot. Nekem túl popos volt. A Yazoo-t sem szerettem ugyanezért. Pontosan ezért született meg pl. a Skinny Puppy. Mert utáltuk az ilyen fajta elektronikus zenét, mint a DM és a Yazoo. Szóval, ha valamilyen hatással volt is rám, az mondjuk kimerül abban, hogy negatív példaként láttam őket. Ez nem jelenti azt, hogy nem tehetségesek abban, amit csinálnak, nagyon sikeresek még most is, igazi sztárok lettek, és ennek megfelelően slágereket írnak. De nem, nem voltak ránk semmilyen hatással. Mindig is anti-popban gondolkodtunk.  

LGP: Nem fura, hogy popnak mondjuk őket, de mégis beilleszkednek ebbe a szubkultúrába, és ők is tetőtől-talpig feketében nyomulnak?

Bill: Johnny Cash is teljesen feketében volt! Pedig ő aztán nem goth! [nevet] Ő volt a feketébe öltözött férfi[7] sokkal-sokkal az összes többi előtt. Annyi mindentől függ, hogy hogy látják ezt az öltözék-dolgot. Nekem mindenképpen ő volt az első, aki tetőtől talpig feketében lépett a színpadra.

  LGP: Ezzel a végére is értünk a témáinknak, de ha úgy érzed, hogy van valami, ami még kapcsolódik ezekhez, és szeretnéd elmondani, akkor légy szíves tedd meg!  

Bill: Igazából nem nagyon tudok mit hozzátenni. Csak talán azt, hogy nagyon kíváncsi vagyok, hogy hova megy mindez, hogy mi lesz később ezekből a zenékből, hogy hogyan formálja majd tovább a technológia. Milyen előadók fogják túlélni a kiadók eltűnését, a fájlmegosztást… Az együttesek hogyan lesznek képesek megélni egyedül… Akikből mostanában, vagy később lesz zenész, azok már tudni fogják, hogy csak úgy tudják majd csinálni, ha szeretik, és szinte esélyük sem lesz arra, hogy megéljenek belőle, és híresek legyenek. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz, ha egyre több együttes adja ingyen a zenéjét. Eldobhatóvá válik-e teljesen a zene és vele együtt a zenészek? Mert efelé haladnak… Nagyon régen az emberek együtt éltek-haltak a kedvenc együttesükkel, megvették pl. a Beatles lemezeket és kincsként őrizték őket. Hatalmas dráma volt a rajongók számára, ha valaki kilépett a kedvenc együttesükből. És most? Most kit érdekel? Annyi együttes, project, zenész és album van… Nem is lehet lépést tartani az újdonságokkal. Lehetetlen. Az is érdekel, hogy vajon kitalálnak-e valamit a CD-k helyett, ami még kézzelfogható, de mégis valami teljesen más…  

Az interjút készítette: Lukácsi Kriszta és Ignácz Krisztián / Cuvious Fotók: Fineas A 2007 szeptemberében készült Bill Leeb (Front Line Assembly) interjú itt olvasható.

[1] Az Új-hullám-törés (Breaking New Waves) c. film munkálatai 2006. áprilisában kezdődtek meg. A film a Depeche Mode / new wave / dark / goth / industrial, és az ezekhez lazábban vagy szorosabban kapcsolódó szubkulturális jelenségeket kívánja bemutatni. Az interjú is ennek figyelembevételével készült. Tavaly óta a stáb számos felvételt készített, azonban a film befejezésének időpontja az anyagi háttér labilitása miatt, egyelőre bizonytalan. További infó és képek: Iwiw: Lilian Goth Művészeti Csoport (klub).

[2] Trent Reznor a Nine Inch Nails frontembere.

[3] A Front Line Assembly albuma.

[4] Az Epitaph második számának a címe. 

[5] http://www.imdb.com/title/tt0448134/ 

[6] A VNV Nation-nel készült mélyinterjúnk (45 perc), személyes és technikai okok miatt nem jelent meg eddig. Várható megjelenés: 2008.08.30.-ig. Megértéseteket és türelmeteket köszönjük! (LGP) 

[7] A ’man in black’ Johnny Cash beceneve volt, pontosan sötét öltözete miatt.

Fotók: ...lolita...