Koncerthelyszín gyanánt a nemrégiben átalakult Mappa Club-ot jelöltük ki, hiszen hasonló méretű, és színvonalú helyeken léptek fel McCarthy-ék az USA-ban, és a Depeche Mode show után egy nappal 150-200 főnél többet úgysem fog érdekelni ez a buli.

Szerencsére, nem így alakultak a dolgok…

Az előzetes jegyigénylések alapján - a szomszédos országokból, de még a távoli USA-ból is futott be E-mail - már érezhető volt, hogy többen leszünk, és azért ez a produkció bőven megérdemelne egy európai színvonalú helyszínt - nem csak egy zsebkendőnyi színpadot. Gyors egyeztetések a házzal, és végül miénk lett a nagyterem - ugyan a beállás, és vele a többi program is csúszott emiatt. De kit érdekel mindez, ha a zenekar, és a rajongóik is jobban járnak?

Innentől pedig, pörgessük fel az eseményeket! Blog-stílusra váltanék…

Január 11., Budapest Aréna, este fél 8 körül - izmos kis bemelegítés indul a Nitzer Ebb-től, aminek másnap még jobban kell sikerülnie, hiszen saját közönség előtt lépnek fel.
Január 12., délután 1 óra - találkozás a zenekarral a szálloda recepcióján. Douglas usánkában jön ki kezet fogni. „Made in Russia?” - kérdezem. „No, from Canada.” - válaszolja. Bizony, kettőnkhöz más-más közvetítéssel jutott el ez a ruhadarab.

A helyszínen be-, és lepakolás, szendvicsezés, kávé-ivás. Jason Payne - a régi-új dobos -borravalót szeretne adni a dekoratív pultos-hölgynek. „The Hungarian women are beautiful!” - hangzik el szájából. Nekünk mondja?

A Nitzer-, és a hazai-stáb tagjai csendben belemerülnek laptopjaikba - Apple rulez!
Jason fodrászhoz szeretne menni - még azt is beadjuk neki, hogy a haját megigazító lány régi rajongójuk. A frizura remek, a hölgynek persze ezek után muszáj ott lennie az esti koncerten!
Bon a buszban szunyókál, Douglas pedig menyasszonyával egy kis városnézésre indul.
A gulyásleves közben már a fazékban rotyog…

Douglas megejt egy interjút még a vacsora előtt, aztán mindenki előkerül, és helyreállítja a vércukor-szintjét. A gulyáshoz mellékelt Erős Pistának nagy sikere van - Mr. McCarthy kap is szuvenírbe egy üveg „Strong Steve”-et. Hungarikumunk simán lenyomja a Tabasco-t!
Még egy kis rántott husi, aztán lehet színpadot építeni - a táncpróbások végeztek.
A NE-crew még kicsit aggódik, hogy időre készen lesz-e minden - ők kb. 4 órás beszereléssel kalkuláltak -, de a végeredmény őket is meggyőzi.
Lassan gyűlnek a népek a Trafó előtt, bent pedig már javában hangolnak a zenészek…
Az Ebb-fiúk elvonulnak az öltözőbe, a der Tanz legénysége váltja őket a színpadon. Remekül helyt állnak magyarjaink a „Nagy Testvér” előtt!

A tervezettnél később, de szép számú közönség előtt lép a világot jelentő deszkákra az EBM-legenda. (És ha nincs az a fránya BKV-sztrájk, még többen lehettünk volna…)
Egy kis nosztalgia-pogózás elől, Douglas robbanásra kész energia-bombaként hergeli a közönséget - egyszer majd elárulhatná, honnan jön belőle ez a hang, és ez a rengeteg kraft. Az Industrial Complex jó pár felvétele elhangzik élőben - mindent visz a Down On Your Knees -, és a klasszikusok is szinte mind képviselve vannak ’86-tól ’92-ig - talán a Big Hit-et is le lehetne porolni egy kicsit, ha már egyszer Jason ül / áll a dobok mögött.

A himnikus I Give To You-val zárul a program, és a közönség valóban úgy érezheti, hogy a Nitzer Ebb mindent nekik adott ezen az estén. Rögtönzött meet & greet a backstage-ben egy lelkes amerikai rajongó-hölggyel, aki önkéntes kísérőjükként beutazza velük, és a Depeche Mode-dal Európát. Kérem, aki megteheti…
A Nitzer Ebb-es fiúk sugároznak a jókedvtől - messze ez volt a legjobb koncertjük, állítják. És csak az arcukra kell nézni, hogy lássuk, valóban így gondolják.

Gyors kézfogások, néhány autogram és fotók a rajongókkal, aztán kikísérjük hőseinket a buszhoz. Ők továbbgördülnek Prágába, mi pedig felszabadultan felsóhajtunk - megcsináltuk!
See you next time!
Reméljük, még az idén!

© szöveg: Janurik János / kép: Fineas